evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem általában a kritikát nehezményezem. A Szélrózsa lebonyolítása folyamán szervezőként is észrevettünk számos hibát, negatívumot, és az észrevételek azóta is folyamatosan érkeznek hozzánk. Ezeket szeretnénk átbeszélni, feldolgozni és figyelembe venni a következő találkozó előkészítésekor.

Az első észrevételem általános jellegű. Nem egy alkalommal megfogalmaztuk már, hogy a Szélrózsa fesztivál, azaz sajátos műfaj, annak minden előnyével és veszélyével együtt. Mindez azt is jelenti, hogy nem kívánja és nem is képes pótolni a kisebb létszámú, koncentráltabb tematikájú konferenciákat, táborokat, pláne nem a rendszeres gyülekezeti életet. Az tehát a furcsa, paradox élményem, hogy míg mi, akiknek szívügyünk a Szélrózsa, nem győzzük hangsúlyozni, hogy noha kétségtelenül ez is az egyház, de semmiképpen sem azonos azzal, addig azok, akik legalábbis fenntartásokkal kezelik ezt a rendezvényt, olyan jelentőséget tulajdonítanak neki, amely révén az egyház egész hajóját képes lenne elsüllyeszteni.

A Szélrózsa résztvevőinek döntő többsége funkcionáló gyülekezetekből érkezik. Ha ifjúsági órákon, istentiszteleteken, konferenciákon folyamatosan kapják az „ellenszérumot”, biztos az, hogy egy éves szinten két és fél napos rendezvény „svédasztalán” előforduló „mérgezett étel” (az Evangélikus Élet múlt heti számában megjelent olvasói levélből idézem) olyan végzetes lehet? (Ha igen, akkor már nem is csak a Szélrózsáról beszélünk.)

Én is úgy gondolom, hogy a Szélrózsa alapvető feladata és értelme a jézusi evangélium megélése és átadása, de nem monologikus és tekintélyi, hanem dialogikus és partneri alapon. Nem hinném, hogy az ügyet szolgáljuk azzal, ha a résztvevőket elzárjuk más véleménytől, életfelfogástól, vagy azokat eleve ördöginek állítjuk be. A mérgezett étellel rokon, de enyhébb metaforával élve ma már orvosi közhely, hogy a kisgyermekben akkor alakul ki megbízható, természetes immunitás, ha nem óvjuk mindenáron, minden szennyeződéstől. A lelkészképzésben dolgozó kollégáink a megmondhatói, hogy min mennek keresztül azok, akik mesterségesen sterilen tartott gondolati környezetből érkeznek – nem a világba, csak a teológiai egyetemre. (Ilyenkor azután lehet teli torokból szidni az iskolát.) És ha már előkerült a megtérés kérdése, Jézus példázata szerint csak az ismerheti fel kegyelmesnek Istent (és mi más lenne a megtérés alapkritériuma), aki ki meri vinni a hitét a tőzsdére, az eszmék veszélyes, kockázatos piacára. Sokan és sokféle oldalról meg tudjuk fogalmazni, hogy mitől nem lesz megtérés, de hogy mitől lesz, az még ma is a Szentlélek titka.

Terjedelmi okokból – remélve, hogy a fentiek megfelelően érzékeltetik alapállásomat – a konkrétan kritizált programok közül csak egyre térek ki.

Donáth László meghívásának az alapja az volt, hogy jelenleg ő az egyetlen olyan parlamenti képviselő, aki evangélikus lelkész is. Előadásának témája nem a sterilizációs törvény volt, tehát abszurd gondolat, hogy előre felkérhettünk volna egy „jobb oldali” szakértőt. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy míg a törvényhozó a személyes felelősség és példamutatás jelentőségét hangsúlyozta, addig a kritikus hallgatóság – köztük nem egy hivatásos lélekistápoló – a törvényen lovagolt. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy ez alapján lehet a baloldaliság túlsúlyáról beszélni. Az előadó szerint hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy a gyülekezeténél tágabb egyházi közegben kíváncsiak voltak a véleményére. Valóban igaz lenne, hogy egyházunk közéletében és közbeszédében háttérbe van szorítva a jobboldali gondolat? Csak egyetlen tapasztalatomra utalva, szinte valamennyi egyházi intézményünkben, ahol az utóbbi időben megfordultam, egyetlen és ugyanaz, mégpedig polgári, konzervatív országos napilap volt kitéve. Igazán nem tudom, hogy óvatosságból, anyagi okokból, nevelő célzattal vagy abból a feltevésből kiindulva, hogy evangélikus keresztény csakis ezt olvashatja.

A legfájdalmasabb azonban számomra is az áhítatok és a teológiai jellegű előadások kérdése. Ezek azok az alkalmak, ahol explicit módon is megjelenhet a keresztény hangsúly, az evangélium, azaz az egyértelmű keresztény ellenpontozás. (Mert remélem, ezt egyikünk sem úgy képzeli, hogy mondjuk az iszlámról szóló előadás végén feláll egy evangélikus lelkész, mondván: „Gyerekek, ne higgyetek neki, Mohamed egy szélhámos; Jézus a nyerő!”) Éppen ezért itt lett volna a leginkább szükség konkrét, tárgyszerű kritikai észrevételekre. Nem mondható túl felelős megoldásnak éppen ezen a ponton megelégedni egy általánosító és összemosó bírálattal, ráadásul olyan hívószavak kíséretében, amelyre egyházunk közvéleménye amúgy is érzékeny és fogékony. Így azok, akik nem voltak jelen, már sosem tudják meg, hogy valóban teologizálás folyt-e, vagy valaki kinyilatkoztatás helyett mert hangosan töprengeni; hogy a szkeptikusok folytattak-e toborzást, vagy valaki egyszerűen hangot adott némely, a hittel mindig is együtt járó kételyének; hogy a humanizmus ülte-e diadalát, vagy valaki Jézusnak és az őt követőknek az embersége és emberiessége mellett érvelt; hogy a liberalizmus tombolt-e, vagy valaki egyszerűen méltatni merészelte a jézusi evangélium felszabadító tendenciáit.

A szervezői erőfeszítések méltatását valamennyi munkatársam nevében köszönöm.

Ifj. Cserháti Sándor

::Nyomtatható változat::