Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Négyszáz évvel ezelőtt, 1606-ban született Rembrandt van Rijn a hollandiai Leydenben. A tehetséges ifjú először egyetemre iratkozott be, de nemsokára kiderült, hogy a festészet sokkal jobban érdekli. Így áttért a művészi pályára.

Hollandia legnagyobb festője lett. Fiatalkorától öregségéig rengeteget alkotott. Legnagyobb sikerei a portréfestészethez fűződnek. Gombrich művészettörténeti munkájában megemlíti, hogy nem maradt ránk Rembrandt-önéletrajz. Híres mondásait sem gyűjtötték össze. De számtalan önarcképe valóságos önéletrajzot jelent az utókor számára.

Művészi alapelve az volt, hogy az igazság fontosabb a szépségnél, ezért önmagát is kíméletlen őszinteséggel festette meg. Ez az őszinteség teszi vonzóvá alkotásait.

Fiatalon jómódban élt, házasságot is gazdag nővel kötött. Sikeres, divatos mester volt; műgyűjtő. Rengeteg megrendelést kapott – főleg portrékat festett. Akkoriban divat volt, hogy a gazdag kereskedők így akarták megörökíteni magukat. Portréiban is kitartott az őszinteség mellett, és senkit nem volt hajlandó hízelgően ábrázolni. Mindig a teljes személyiséget akarta bemutatni.

A festészet mellett a grafikát és a rézkarcot művelte. Mint protestáns komoly bibliaolvasó volt, aki szívesen mélyedt bele a bibliai történetekbe. Itt említjük meg az adós szolgáról készült rajzát (Mt 18). A rajz nem szorul sok magyarázatra. Ott ül az Úr a számadás napján. Sáfára a szolga tartozását lapozza fel egy nagy könyvben. A lehorgasztott fejű, zsebében kotorászó szolgáról lerí, hogy nem tud fizetni. Néhány vonás elegendő ahhoz, hogy a művész maradéktalanul érzékeltesse a három ember viszonyát – az Úr méltóságteljességét, a sáfár ügybuzgóságát és a szolga bűntudatát.

Rembrandt a történetek mélyére hatol, beleéli magát légkörükbe. Megpróbálja elképzelni, hogy valójában miként zajlott le egy-egy esemény, miként viselkedhettek az emberek az adott körülmények között.

Megemlítjük egyik festményét, amely Dávid király és Absalom (Absolon) kibékülését ábrázolja (képünkön). Ezt Rembrandt előtt még valószínűleg senki sem festette meg. Az Ótestamentumot olvasva megpróbálta maga elé képzelni a Szentföld királyait és patriarcháit. Vonzotta a szemét a keleti embereken látott színpompás öltözék, meg a drága anyagok, amelyek aranytól és drágakőtől csillogtak. Az amszterdami kikötőben látott keleti emberekre gondolt, és örült, hogy megfestheti a ragyogó színeket. Legtöbb festményén sötét árnyalatok uralkodnak, de ha felvillan rajtuk egy-egy ragyogó fény, az sohasem öncélú, hanem az ábrázolt jelenet drámaiságát fokozza.

Mint már említettük, a festészet és a grafika mellett a rézkarc technikáját is alkalmazta. Hatszáz festmény, négyszáz rajz és kétszázhetvenkilenc rézkarc maradt tőle.

Minél jobban elmélyült a művészete, és minél kevesebb megalkuvásra volt hajlandó, annál inkább halványult népszerűsége. De személyes és anyagi kudarcai ellenére művészi hírneve mindvégig fényesen tündökölt.

Igazat kell adnunk Gombrichnak, hogy „egyedül hírnévből nem lehet megélni: ez volt – ez lesz mindig is – az igazi tragédia”. Így történt azután, hogy felesége halála után adósságokba keveredett. Házát eladták, hitelezői árverésre bocsátották a gyűjteményét. Fia mentette meg a teljes romlástól: szerződést szerzett a számára, így egy műkereskedő cég alkalmazottja lett. Ez időben festette utolsó nagy remekeit. Mire meghalt (1669), nem maradt utána más, mint néhány ruhadarab és a festőalkalmatosságai.

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::