Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Gyermekkorom élményei közé tartozott a rézfúvószenekarok elmaradhatatlan hangszerének, a szaxofonnak a felfedezése. E hangszernek az elefánt ormányához hasonló görbülete önmagában is érdeklődésre tartott számot a tíz éven aluliak korosztályában, sajátos hangja, hangszínei pedig még inkább csodálatot keltettek a zeneszerszámok világában járatlan nemzedék képviselőiben. Arra azonban végképp nem gondoltam, hogy egy napon a szaxofon egyházi énekek kísérőjeként válik ismertté.

Ha a hangszer eredetét kutatjuk, megtudhatjuk, hogy Adolph Sax (1814–1894) neves francia hangszerkészítő találmánya, aki Párizsban mutatta be első szaxofonját. Hector Berliozban, a későbbi neves zeneszerzőben megbízható támogatóra lelt.

Mindez azért jutott eszembe, mert a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban július végén a Finnországból érkezett Jakaranda evangélikus egyházi együttes adott hangversenyt, és a kísérő hangszerek között főszerepet kapott a szaxofon. A kórus – sokak meglepetésére – kizárólag afrikai énekeket adott elő nagy átéléssel.

Abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy a hangverseny előtt megfigyelhettem a hangszer megszólaltatóját, miként készül fel az istentisztelet hangulatát visszaadó szolgálatra. Már negyedórával az alkalom kezdete előtt elfoglalta helyét. Kipróbálta, majd megigazította az ülőhelyét, bemérte a kottatartó és a szeme közti távolságot, helyére állította és megszólaltatta a mikrofont. A kotta lapjait először sorba rakta, majd akkurátusan egymás mellé rendezte az összetartozókat. Belefújt hangszerébe, és szinkronba hozta a mikrofonnal.

Azután elkezdődött a hangverseny, ő pedig átszellemült arccal, ha kellett, tele tüdővel, ha pedig a zene úgy kívánta, halkan és diszkréten szólaltatta meg a különös hangszert. S majd elfelejtettem: második hangszere a fuvola volt. Válogatva szólaltatta meg hol az egyiket, hol a másikat. Amikor pedig egyikre sem volt szükség, a legszebb „hangszert” szólaltatta meg: együtt énekelt a kórussal.

Mindez még nem indította volna e cikk íróját gondolatai írásba foglalására. De magas színvonalú improvizációja, egész személyiségével, testmozgásával is kifejezett zenei tevékenysége olyan légkört teremtett, amely révén érezhettük Isten közelségét. Ilyesmit persze csak egy felülről kapott tehetséggel megáldott, igazi művészlélek adhat a közönségének.

Ó, ha mi, kántorok és lelkészek ilyen akkurátusan készülnénk az istentiszteleteinkre! Ó, ha mi, kántorok és lelkészek ilyen átéléssel és örömmel szolgálnánk az egyház Urát! Köszönjük a dzsesszzenész inspiráló, feledhetetlen példáját.

– szebik i –

::Nyomtatható változat::