Cantate

Ismerjük meg énekeinket! 11.

Hozzászólás a cikkhez

Ezúttal – ígéretünkhöz híven – a 16–17. századi magyar énekszövegekről szóló cikk második része következik. (E. Zs.)

Régi szerzőink a zsoltárok mellett a legtöbb éneket az egyházi év ünnepeire szerezték. A 17. században vált népszerűvé Luther Vom Himmel hoch, da komm ich her kezdetű karácsonyi énekének szövege és dallama (mai változata: Mennyből jövök most hozzátok, EÉ 150). A névtelen fordító hűen tolmácsolja a karácsonyi üzenetet, az este bensőséges hangulatát: „Ó, kedves vendég, nálam szállj, / Bűnömtől ne iszonyodjál, / Jöjj bé hozzám, te szolgádhoz, / Hozzád megtérő juhodhoz.”

A nagyheti-húsvéti énekek mellett jelentős számban keletkeztek pünkösdi invokációk is. Más ünnepeken prédikáció előtt szintén énekelték ezeket a Szentlélek segítségül hívásáról szóló dicséreteket. A Jövel, Szentlélek Úristen, lelkünknek vigassága (EÉ 234) egy középkori latin szekvencia nyomán keletkezett. Szerzője, Batizi András (�1546 után) wittenbergi tanulóként kátét írt, hogy a „tudatlan gyermecskék… Istennek ismeretiben épülhetnének”. Tizenkét gyülekezeti énekét ismerjük. Jónásról, Izsák pátriárkáról, az istenfélő Zsuzsánnáról, vitéz Gedeonról szerzett verses bibliai históriákat, melyek a kor égető kérdéseire adtak választ: a török veszedelemtől, a bajoktól csak a megtérés, a Krisztusba vetett hit, az Istenhez való könyörgés szabadíthat meg. Pünkösdi énekünkben a nyomorultak nemes vigasztalójához, az árvák édes atyjához forduló könyörgésre indítja a ma emberét is: „Jövel, gerjeszd fel szívünkben szent szerelmednek tüzét, / Rontsd el a gyűlölséget, / Hogy mi egyesek lehessünk isteni szerelmedben, / Jövel, mi lelkünknek nagy vigassága.”

Másik nagy hatású reformátorunk Szkhárosi Horvát András (�1549 után), a tállyai prédikátor, aki tehetséges költőként tíz énekét kilencféle versformában írta. Szelíd hangú vigasztaló éneke alapján (EÉ 261) nem is gondolnánk, hogy szenvedélyes, fenyegető hangon intő, oktató, vitatkozó énekeket is írt. Vágáns stílusban gúnyolta a szerzeteseket és mindazokat, akik nem Krisztusban, hanem a szertartásokban és a szentekben bíznak. Ostorozta a hatalmukkal visszaélő fejedelmeket és az olyan emberi bűnöket, mint a fösvénység. Ezeket a hosszú énekeket a hívők családi körben, vasárnap délután prédikációként énekelték. Egyetlen lírai műve (Semmit ne bánkódjál) mesterien szerkesztett, tizenkét versszakos ének. Luther Erős várának hangját idézik sorai: „Akármint halásszon az ördög utánad, / Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad, / Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad, / Ha Krisztusban bízol, neked az sem árthat.” Könyörgés, vigasztalás, tanítás, az Isten felé forduló meggyőzés („Ne nézzed, Úristen, e világ vakságát… Nézzed a Krisztusnak ártatlan halálát”) után vezeti el a hívők közösségét a bizalom és hálaadás állapotába: „Senkiben nem bízik az anyaszentegyház, / Hanem csak tebenned…”

Az énekek megőrizték tanító jellegüket a 17. század elején is. Valószínűleg kőszegi tanítványai számára készítette Sármelléki Nagy Benedek (�1617 k.) bibliai példákkal teletűzdelt könyörgését. Ő már az ellenreformáció ellen harcolt. Zvonarics Imre csepregi esperessel együtt Pázmány Péter híres Kalauzát, a benne foglalt igaztalan vádakat támadta. Erőteljes stílusa versében is megjelenik: „Csatold láncra az ördögöt, / Tartsd száján a poklos dögöt, / Ne próbáljon gyarló embert, / Mint szent Jóbot, kin erőt nem vehetett.” Énekeskönyvünk szerkesztői az eredetileg harminc versszakos énekből formáltak gyülekezeti éneket (Bízom benned, szent Úristen, EÉ 437).

A 17. század végén idősb Ács Mihály (1646–1708) imádságos könyve, elmélkedései, a híres Zöngedöző mennyei kar című énekeskönyv szerkesztése már a pietizmust készítik elő. Három könyörgése (köztük EÉ 264, 372) olvasható a Wesselényi-féle összeesküvés ürügyén üldözött, bujdosó lelkészek panaszaként, de egyben a bensőséges vallásosság, az Istenbe vetett bizalom örök hitvallásaként is: „Nincs kívülötted senki gyámolunk, / Földön sem mennyen nincs más támaszunk.”

Folytathatnánk régi szerzőink sorát, de inkább olvassuk-énekeljük, tegyük élővé énekeiket minél nagyobb számban, eredeti formájukban – és ahol lehet, teljes terjedelmükben.

H. Hubert Gabriella

::Nyomtatható változat::