A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Amikor kiderült, hogy virágvasárnap ünnepét Bosznia-Hercegovinában töltöm, a Szarajevó melletti Budmir táborban szolgálatot teljesítő magyar kontingensnél, sok minden átsuhant a fejemen. Nemzedékem számára a Bosnyák tér az egyetemi évek mindennapjainak jelképe volt, hiszen itt szálltunk buszra, ide igyekeztünk reggelenként. Utána eszembe jutott az 1984. évi téli olimpia, amelyet esténként nemcsak azért néztünk a tévében, mert csak két csatorna volt, hanem azért is, mert az akkori finn ösztöndíjas, Matti Salminen rendkívül lelkesen szurkolt honfitársainak, és a himnuszt hangosan énekelve, ujjongva ünnepelte az aranyérmeseket – nekünk ilyen feladatunk akkor nem akadt. Megjelentek lelki szemem előtt Csontváry képei is.

Az ide vezető út is tartogatott elgondolkodtató elemeket. Az áradó Duna gátján vezetett az út, láttuk a megduzzadt vizet a folyamban és a patakokban, a homokzsákokat a parton és a gáton; az árvízi védekezés néha sebességkorlátozással vagy sávlezárással is járt. Mohács előtt a Csele-patakban kevés volt a víz – egy árhulláma, mint tudjuk, hatást gyakorolt egy bizonyos történelmi eseményre…

A határ után az első nagy település Pélmonostor, ide érkeznek a vonatok Magyarbóly felől. Gyerekkoromban – nagybátyámnál nyaralva – a „szigorúan ellenőrzött vonatokat” láttam az állomáson mint az elérhetetlenség testet öltött formáit.

A tábla közben már Kácsfalut jelzi, a régi Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegye egykoron legdélebbi gyülekezetét, amelyet a történelem viharai eltöröltek. Eszék, a Dráva menti nagyváros történelmünkben sokszor szerepelt. A nemzetközi katonai menetszabályok nem engedik meg, hogy szomszédoljunk az itteni evangélikus gyülekezetnél, amely negyed évszázadon át egyházunkhoz tartozott; mennünk kell tovább.

A következő határ után a régiónak is nevet adó Boszna folyó mentén el lehet gondolkodni az egykori Monarchia legkisebb és csak alig két nemzedéken át itt működő német nyelvű evangélikus közösségéről, a boszniai evangélikus egyházról és ennek a pár gyülekezetnek a rendkívül viszontagságos sorsáról. Szarajevóban álló egykori templomuk a Monarchia déli részének legnagyobb evangélikus liturgikus épülete volt a város centrumában; ma a művészeti akadémia működik itt, akárcsak a szomszédos volt zsinagógában. Innen ötpercnyi séta visz az első világháborút elindító merénylet színhelyén, a Latin-hídon át a katolikus és ortodox székesegyházig vagy a főmecsetig.

Útközben – az idén születésének 125. évfordulója miatt sokat emlegetett – Bartók Béla egyetlen operája, a Kékszakállú herceg vára is bevillan a vérfoltos kincsekkel: a csodás természetben ott a szemét, a házak egy része ki van égve, vagy látszanak még a golyónyomok. Nem látjuk az aknákat a földben, de tudjuk jól, hogy Kambodzsa után Boszniáé a kétes ezüstérem ezen a téren – még jó néhány évtizedig!

Az itteni szolgálat nem a távolság miatt nehéz – Szarajevó közelebb van Mohácshoz, mint Debrecen –, a kulturális különbség sem akkora, mint Rigómezőn vagy Afganisztánban, a klimatikus viszonyok azonban próbára teszik az embert. Péntek reggel (április 7-én) még a havas táborról készülhettek fényképek, délben pedig már húsz fokon álltak a hőmérők; ezeket a nagy ugrásokat elviselni lehet csak, megszokni nagyon nehéz.

A polgári közigazgatás rendkívül bonyolult, még nem is igazán működik, az adatbázisok bizonytalanok, ugyanakkor hiánycikként csak a kátyú említhető meg. A hercegovinai körzet fővárosában, Mostarban turisták százai bámulják a világörökség részét képező hidakat – amelyek katonáink segítségével épültek újjá –, az idegenforgalom és vendéglátás minden igényt kielégítve ismét tényleges gazdasági húzóágazat.

A magyar katonák számára ez a vidék az újkori történelemben az első tizenkét misszió helyszíne volt a háború után. Az újjáépítésről és a közben alkalmazott némely bravúros műszaki megoldásról ma is tisztelettel szólnak az itteniek, akárcsak a Monarchia koráról, amely az infrastruktúrát és az oktatási intézményrendszert mindmáig meghatározza.

Itt debütált idegenben a magyar tábori lelkészi szolgálat is: hat-hat váltást teljesítettek a katolikus, illetve a protestáns szolgálat tagjai. Ma itt a létszám miatt nincs állandóan magyar lelkész (a hatályos jogszabály szerint százötven fő felett van rá szükség), ezért rendszeres látogatással próbálunk meg segíteni a lelki kérdések megoldásában, illetve istentisztelettel ünnepelni a nagyünnepek környékén.

A táborban, a főváros peremén megszámlálhatatlan nemzet fiai (és lányai) teljesítenek szolgálatot több nemzetközi alakulatban. A nyelvi Bábelt csak tetézi az egyenruhák és rendfokozatok kavalkádja. A munkanyelv az angol, amelyet néhányan igen sajátos tájszólásban beszélnek, de e nyelv ismeretét a mediterrán országokból érkezett katonák nagy része nem tekinti magára nézve kötelezőnek. A mintegy száz kilométerre lévő többi támaszpontról hetente vagy kéthetente menetrend szerint ide bejáró német evangélikus, német katolikus, osztrák katolikus és görög ortodox lelkészeken kívül észt evangélikus – aki angolul is prédikál – és olasz katolikus kolléga teljesít jelenleg folyamatosan szolgálatot; a két utóbbival találkoztam is. Az olasz katolikus lelkész teljesen természetes módon rendelkezésre bocsátotta vasárnapi istentiszteletünkhöz az olasz altáborban álló fatemplomot.

Érdekes módon az eddigi missziók egyértelmű nemzetközi tapasztalata az a tény, hogy az anyanyelvi határok az egészségügy és a lelkigondozás területén a legerősebbek és a legproblémásabbak. A feladat-végrehajtás nyelve viszonylag egyértelmű, de idegen nyelven elmondani azt, hogy a gyomrom fáj, görcsöl vagy emelkedik, nem annyira egyszerű – különösen akkor, ha ez a nyelv a másiknak sem az anyanyelve; ilyenkor fontos részletek sikkadhatnak el. Ez ránk is igaz, hiszen a bibliai idézetek vagy az énekek és versek – amelyeket jól tudunk az anyanyelvünkön – nem biztos, hogy egy második vagy harmadik nyelven kapásból idézhetőek. Nem véletlenül kellett a Monarchia idején a tábori lelkésznek a magyar és a német lelkészvizsga mellett még egyet valamely szláv nyelven (cseh, szlovák vagy lengyel) is letennie.

Váratlan feladatok miatt nem voltak sokan az istentiszteleten, de szórványegyházi tapasztalatom ilyen formában is gyarapodott: virágvasárnap egykor nagy tömeg hozsannázott, de Jézus ma a kevesek szívébe is bevonulhat. A katonákkal és az itt szolgálatot végző rendőrökkel folytatott egyéni és éjszakába nyúló kiscsoportos beszélgetések egyaránt azt mutatták, hogy nem feleslegesen jöttem ide, és hogy szükséges lesz néhány hónap múlva valakinek ismét ellátogatnia az új váltás tagjaihoz.

::Nyomtatható változat::