Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Eredetileg Nagy Gáspárról, a január 3-án – hosszú, méltósággal viselt szenvedés után – elhunyt József Attila- és Kossuth-díjas költőről terveztem írni. Bár költészetét nem ismerem annyira, hogy komolyabb elemző írásra szánhattam volna magamat, de néhány verse kapcsán elmondtam volna, milyen nagy veszteség mindnyájunknak az ő korai – mindössze ötvenhét éves volt – elmenetele. Nagyszerű, érzékeny lelkű, hazaszeretetében, erkölcsi tartásában szilárd költőt veszítettünk el benne. Igaz magyar ember, hazáját, nemzetét forrón szerető, bajait sirató, elkötelezett kortársunk, mélyen hívő katolikus testvérünk volt. S talán hosszabban, mint most teszem, elmondtam volna pár gondolatot tavaly áprilisi találkozásunkról is. Győri iskolánk hívta meg egy előadói estre, akkor szállt meg itt nálunk, egyházkerületi székházunk egyik vendégszobájában. Továbbindulása előtt hosszabban beszélgettünk, s a búcsúzásnál dedikálta Ezredváltó, sűrű évek című kötetét.

Mégsem írhatok most hosszabban róla. Róla, aki – kedves dedikációja szerint – e helyt jó szállásra talált. Mindössze egy többszörösen is aktuális négysorosát – az Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfeliratát – idézem: „Mert egyszer mindenkire sor kerül, / Lám, így végződik életünk balul… / És színről színre minden kiderül, / Ha majd a föld felül… és én alul.”

Azért nem írhatok most róla hosszabban, mert vízkereszt ünnepén egy másik hír minden mást megelőzve került a híradások élére. Bármilyen fájdalmas is, ez a hosszú árnyékú hír mást nem enged előre. A szikár híradás mindössze ennyi: Ügynökmúltja miatt lemondott tisztségéről Varsó új érseke, Stanislaw Wielgus. XVI. Benedek pápa elfogadta lemondását – jelentette be a Vatikán és a varsói pápai nunciatúra egy időben.

Természetesen a tudósítások bőven tárgyalják az ügyet. Új és új értesülések, kiegészítések, időnként cáfolatok látnak napvilágot. A végeredmény azonban egyértelműnek tűnik: a frissen kinevezett érsek lemondását a pápa elfogadta – és ezzel egészen új elem jelent meg e sokakat foglalkoztató és egyházainkat fájdalmasan érintő kérdéskörben.

Mielőtt erről szólok, hangsúlyoznom kell, hogy közös nyomorúságról van szó: a pártállami diktatúra – mint utólag ez is egyre világosabban kiderült – mindenütt, minden országban és egyházban egyformán dolgozott, és sajnos mindenhol voltak sikerei is. Távol álljon tehát tőlünk, hogy testvérietlen kárörömmel, a magunk nyomorúságát mások bajával kisebbíteni akaró rosszindulattal figyeljük ennek a most kipattant botránynak a fordulatait. Sőt inkább tanulhatunk, tanulhatnánk abból, ahogy ezt az ügyet ebben a fájdalmas folyamatban rendezni akarja a római katolikus egyház. Mert olyasmi történt itt, amiről eddig az ilyen ügyek kapcsán nem hallhattunk.

Az egyik, szerintem példaértékű eleme az eseménynek, hogy az ügynökmúltját végül is bevalló Stanislaw Wielgus bocsánatot kért a közösségtől. A Magyar Kurír című katolikus napilap is közli beszédét. Képletesen a varsói székesegyház küszöbén elhangzott beszédében többek között ezt mondta: „Beismerem ma előttetek ezt a sok évvel ezelőtt elkövetett hibámat éppen úgy, ahogyan a Szentatyának beismertem… Nem tudom, hogy a Történelmi Bizottság által eddig feltárt dokumentumok után nyilvánosságra hoznak-e még másokat is, de teljes meggyőződéssel állítom, hogy senkit nem jelentettem fel, és senkivel szemben nem követtem el igazságtalanságot.” Majd – talán sokak számára meglepő módon – mégis így folytatja: „Egyedül az egyházzal szemben követtem el jogtalanságot azzal, hogy belekerültem ebbe a kapcsolatba. És vétettem az egyház ellen akkor is, amikor a heves médiakampányban először letagadtam az együttműködés tényét. Ezzel veszélyeztettem az egyházi vezetők, beleértve a püspökök szavahihetőségébe vetett hitet, akik szolidárisak voltak velem. Kedves Testvérek, tudatában vagyok annak, hogy ezzel a tagadással nem kevesebb fájdalmat okoztam, mint magával a kapcsolattal, amelyet sok évvel ezelőtt vállaltam.”

A hosszú idézethez csak rövid megjegyzést fűzök: kedves testvéreim! Így is lehet, így is lehetne! Lapunk 2006. október 15-i számának Égtájoló rovatában – „De mostantól semmi sem ugyanaz” címmel – magam is az ilyen, közösséget gyógyító megoldás reménységét és igényét fogalmaztam meg.

Azt sem hallgathatom el, hogy a pápa döntését – a frissen kinevezett érsek lemondásának elfogadását – is példaértékűnek tartom. Mintha – ebben a keserű helyzetben – a pápa jobban értené a törvény és az evangélium használatát, mint mi, büszke evangélikusok (akiknek kevés sajátos kincse közül pedig ez lenne az egyik). Werner Elert, a 20. század nagy evangélikus teológusa említi a következő esetet: a világháború utáni nyomorúságban segélyek érkeztek Németországba, amelyek szétosztását a legtöbb helyen az egyházak, a lelkészek végezték. Egy lelkész nem tudott ellenállni a kísértésnek, eltulajdonított a közösségnek szánt adományból. Amikor kiderült, megbánta és megvallotta tettét. A közösség meg is bocsátott neki, de a segélyek osztását nem bízták rá többet… A példa nem sántít. Pontosan ideillik.

S majd jön a folytatás így vagy úgy, itt is meg másutt is, kikerülhetetlenül. És színről színre minden kiderül.

Testvérek, miért olyan sok az árnyék, és miért olyan kevés a fény?

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::