Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Manapság szokás azon siránkozni, hogy a tévé és az internet megjelenésével rohamosan fogy a könyvolvasók tábora. Hogy ez valóban így van-e, arról Gereben Ferenc művelődésszociológust, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének docensét kérdeztem, aki több évtizede foglalkozik a hazai olvasási szokások kutatásával.

Kíváncsian nézek szét a lakásában: dugig van könyvekkel. Tematikusan csoportosítva külön polcon sorakoznak a művészettörténeti, a szépirodalmi és a történeti művek. Az íróasztala mellett a munkához szükséges szociológiai kötetek. Büszkén mutat néhány 18. századi bőrkötéses csodát. Családi örökség. Lelkesen simogatom a fedelét, és automatikusan megszagolom, mint minden könyvet, amelyet a kezembe veszek. Merthogy a könyv lelke ott rejtőzik a lapok simaságában, képeinek színében – és természetesen az illatában. Manapság ezt sokan elfelejtetik.

– Hányan számítanak ma rendszeres olvasónak Magyarországon, és mit olvasnak ezek az emberek?

– A 2000-ben végzett vizsgálatok adatai szerint kisebbségi tevékenység lett az olvasás. A lakosság 48%-a számított olvasónak, szemben a ’80-as, ’90-es években mért 60–65%-os aránnyal. A Nagy Attila kollégám által 2005-ben végzett vizsgálat szerint azóta tovább romlott ez az arány, és a társadalomnak már csak 42%-a olvas. Könyvolvasónak számít az, aki egy év alatt legalább egy könyvet elolvas. A felmérések kimutatták azt is, hogy erősen visszaszorult a klasszikusok iránti érdeklődés, ám igen népszerűek lettek az ismeretterjesztő és áltudományos művek, mint például a Dan Brown által írt, A da Vinci-kód című regény. Az embereknek szükségük van patikamérlegen adagolt misztikumra, borzongásra, valláspótlékra.

– Mivel magyarázhatóak a változások?

– A klasszikus irodalom visszaszorulásának hátterében az értékrendszer változása áll. Az ’56-os forradalom leverése után az emberek a klasszikusokhoz menekültek. A ’60-as években az olvasott könyvek hatoda Jókai-mű volt, különösen A kőszívű ember fiai volt népszerű. Jókai a saját korában ezzel a regényével segítette feldolgozni a ’48-as szabadságharc leverésének traumáját. Azt bizonyította, hogy csak a túlerő taposta el a szabadságharcot, a lélektani győzelem a miénk volt. 1956 után azonban nem akadt olyan írónk, aki hasonló művet írt volna, így megint csak a Jókai-regény töltötte be ezt a szerepet. Természetesen nem volt tudatos a vigaszkeresés.

A hatvanas évek derekán a kádári engedmények hatására elkezdett változni a társadalom értékrendje. Megjelent a második gazdaság, ahol az emberek jelentős túlmunkával többletjövedelemhez juthattak. Már nem volt olyan fontos a kultúra, a klasszikus értékek helyébe a gyakorlati materializmus, a hedonizmus és a haszonelvűség lépett. Mindez az olvasási kultúra változásában is megnyilvánult. Az emberek kevéske szabadidejükben kikapcsolódni szerettek volna a könyvek által, ezért érdeklődésük a lektűr, illetve a gyakorlati haszonnal járó művek felé fordult. Például könyvből tanultak meg tapétázni. És bár inkább csak közvetett bizonyítékom van rá, de úgy látom, hogy a ’90-es években sokat ártott a társadalom ízlésének a kereskedelmi tévék megjelenése. Egyrészt tovább csökkent az olvasók száma, másrészt a csatornák adásaikkal a legalantasabb igényeket elégítik ki. Leszállítják az emberek kulturális és politikai igényszintjét a giccs szférájába.

Ha egy társadalom ízlését tönkreteszik, akkor az emberek fogyasztói és politikai magatartását tudatosan lehet manipulálni a médián keresztül. Népszerűvé válnak azok a politikusok, akik kiszolgálják a giccsfogyasztó elvárásainkat. Például a hollywoodi filmek hőfokán tesznek álságos gesztusokat. Sajnos a szabadság nem teremt automatikusan kulturált személyiségeket. A diktatúra jobban felerősítette a kultúra iránti vágyat, mert az egyén ezzel kompenzálta az önmegvalósítási lehetőségek hiányát; gyakran az irodalomban talált menedéket.

– Mit tehetünk azért, hogy megállítsuk ezt a folyamatot?

– Azt gondolom, hogy az iskoláknak és az egyházaknak óriási a felelősségük a kérdésben. A protestáns egyházak születésüktől kezdve sokat tettek az anyanyelvi kultúra fejlődéséért és terjesztéséért, és most is sokat tehetnek azért, hogy az emberek ne szellemi moslékon éljenek. Az iskolai kötelező olvasmányok listáját illik szapulni. Való igaz, hogy ezeket a műveket lehet nagyon népszerűtlenné tenni. Ám tény az is, hogy A Nagy Könyv mozgalom tanulsága az volt, hogy az első helyekre az iskolai kötelező olvasmányok kerültek. A magyartanárok feladata az lenne, hogy örömszerző olvasmánynyá tegyék ezeket a műveket.

Sokan fanyalognak, hogy a kötelezők elavult problémákkal foglalkoznak, nem érintik meg a mai gyerekeket. Akkor olvastassunk velük mást is, de ne dobjuk ki a magyarság kincseinek számító klasszikusokat sem! Ha ezeket kiiktatjuk az olvasmánylistákból, akkor a kultúra épületének keresztboltozatából a zárókövet ütjük ki. Nemzeti klasszikusaink olyan szegletkövek, amelyek nélkül összeborul az épület. Amit az iskolában nem tudunk elolvastatni a gyerekekkel, az elveszett számukra. A magyar kultúra szemszögéből létkérdés, hogy a diákok élményszerűen kapják meg az alapműveket az iskolában.

– Mit és mennyit olvas a mai értelmiség?

– Lehangolóak az adatok. Az értelmiség hatoda egy könyvet sem olvas el évente. Többségük szakértelmiségi, aki anélkül is el tudja látni a feladatát, hogy elmélyedne valamiben. Azért olvasnak ők is: napilapokat, szakfolyóiratokat, cikkeket böngésznek az interneten, de semmiben nem merülnek el igazán.

– Lát esélyt a javulásra?

– Bízom abban, hogy javul majd a helyzet. Az ilyen fokú szellemi lezüllést egy idő után nehezen viseli a társadalom, és rendszerint akad egy-egy csoport, amelyből a változások elindulnak. Ennek jelei fiatal gondolkodó rétegekben már megvannak, és ebből megindulhat a társdalom kulturális megújulása. Mérsékelten bizakodó vagyok.

Jánosi Vali

::Nyomtatható változat::