A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Ezen emlékirat elkészítésére életpályám közeledő vége felé az késztetett, hogy gyermekeim és leendő leszármazottjaim lássák, mennyi baj, veszély, nélkülözés, türelem, hit, remény és szeretet kell ahhoz, hogy az ember ezt a hosszú és mégis rövid életet boldogan, megelégedéssel, magának és másoknak hasznára tölthesse el. Bátran, önérzetesen foghatok munkához, mert lelkiismeretem azt a megnyugtató érzelmet támasztja bennem, hogy nagyon változatos életemben, ahol csak megfordultam, amennyire gyarló embertől kitelik, kötelességeimet mindenütt egész a pedantériáig menő pontossággal teljesítettem. – Semmi sem erősíti meg e meggyőződésemet jobban, mint az a körülmény, hogy úgy a disztingvált körökben, mint a romlatlan nép között általános tiszteletnek és szeretetnek örvendhettem mindenkor. Szerencsésen választottam ki magamnak életelveket, és ezeket folytonosan szem előtt tartva intéztem dolgaimat…” – 1913 szeptemberében így kezdte életútjának, sokirányú pályafutásának összegezését Németh Ferenc tanító, akinek Sárszentlőrincen élő, azonos nevű nagyapja 1831-től Petőfit tanította, 1832–33-ban pedig szállásadója is volt. De folytassuk az idézetet…

„Őseim elfogadták Luther tanítását, mint Sopron megyei nagybirtokosok, tevékenyen részt vettek az evangélikus felekezeti ügyek rendezésében. – Apám és nagyapám pedagógus lévén, szeretetteljesen, de szigorú következetességgel neveltek. El nem kényeztettek, sőt megszoktatták velem a jó- és balsorsot elviselni. – Atyám Tolna megyében, Nagy-Szokolyban néptanító volt. Anyám neve zaturcsai Zathureczky Zsófia. Ott születtem 1835. május 5-én. Mint elsőszülött kedvence voltam nemcsak szülőimnek, hanem különösen nagyapámnak és nagyanyámnak, kik Sárszentlőrincen laktak, hol nagyapám szintén néptanító volt.

Alighogy a nyolcéves kort elértem, a gimnázium első osztályába íratott be atyám, hol hat év alatt lehetett az algimnáziumot elvégezni. Lőrincen volt ez az algimnázium, tehát nem kellett vidékre mennem, otthon tanulhattam, mert atyám időközben Nagy-Szokolyból Lőrincre költözött, hol nyugalomba vonult nagyapám helyére választották meg.

1849-ben végeztem be algimnáziumi tanulmányaimat, minden tantárgyból kitűnő osztályzattal, ami nem volt csuda, mert atyám folytonos felügyelete alatt, mindig jól elkészülten kellett iskolába mennem. Tanárom, Lehr András oly lelkesítően tanította hazánk történetét, hogy én, kivált mikor olvastam a lapokban a honvédeknek hősies viselkedéséről, ellenállhatatlan kedvet kaptam, hogy én is beállok honvédnek. Kértem apámat, hogy engedje meg. Apám nem akarván tilalmával kiirtani belőlem a honszeretetet, egy csellel akart elütni kérelmem teljesítésétől… Ez a csel azonban visszafelé sült el…”

Németh Ferenc ezután leírja a Kmetty tábornokkal való találkozását, majd „honvéd-vadász”-ként való részvételét a csatákban, mely a tragikus világosi fegyverletétellel végződött. Keserves, de szerencsés megmenekülése után szeptemberben ért haza, utolsóként a megmenekültek közül. Szülei már azt hitték, tizenöt éves fiuk is elesett. Sajnos a tanulás folytatása helyett bujdosás várt rá. Később is évekig csak a nevelősködést választhatta, de kitűnően végzett munkája nagyban elősegítette, hogy híres néptanító vált belőle. Lássuk, mit mond a napló arról, hogyan került Nagygeresdre tanítónak:

„A helybeli lelkész meglátogatta beteg apámat, s elmondta, hogy Sopronból, a líceum igazgatójától levelet kapott, melyben azt írta , hogy a Sopron megyei Nagygeresd község, illetve az ottani evangélikus hitközség elöljárói voltak nála, és azt kérték, hogy végzett tanítványai közül valamely jeles fiút ajánljon nekik néptanítóul, mert abban az időben még nem volt tanítóképző intézet. Ő nem tudott senki mást ajánlani, mint engem… Szegény beteg apám nagyon a lelkemre beszélt. Elfogadtam a meghívást. 1853. augusztus 15-én érkeztem Nagygeresdre, hol azelőtt sohasem voltam, s a lelkészhez szállottam be. Nagyon szívesen fogadtak. A tanév pár hét múlva kezdődött, s ő minden szabadidejét velem töltötte az iskolában. Maga tanított, engem pedig arra kért, hogy figyeljek, amit egész odaadással meg is tettem. Az akkori legjobb pedagógiai és módszertani könyveket beszereztem és tanulmányoztam…”

Néhány hónap múlva vezetője és biztatója, Pálfy József Sopronba költözött, mert az akkor megnyílt tanítóképző intézet igazgatója lett. Magára maradva kettőzött szorgalommal dolgozott, hogy a tanév végén tanítványaival sikert mutathasson fel.

„A tágas templom, melyben a vizsga tartatott, zsúfolásig megtelt hallgatósággal, s a felmutatott eredmény jó hírnevemet megalapozta. Így történt azután, hogy iskolám rövid idő múlva hivatalosan mintaiskolának minősíttetett, dacára annak, hogy 212 tanítványom volt a nagyteremben, kik 12 községből jártak naponkint az iskolába. Ekkor már tapasztalt tanító lévén, magamról is kezdtem gondoskodni, nevezetesen olyanformán, hogy már családot kellene alapítanom. Nem is kellett soká várnom, mert megtaláltam Nemesládonyban azt, akihez szívem legjobban vonzott. 1857. november 3-án volt az esküvőnk, melyet Haubner Máté geresdi lelkész, a dunántúli ág. hitv. egyházközség püspöke végzett. Házasságunkból öt gyermek született…”

Németh Ferenc neve tanítási eredményei révén mind ismertebb, családi élete példamutató lett. Igazi néptanító volt, aki a felnőttek, a gazdák ismereteinek bővítését, kulturális fejlődését is fontosnak tartotta. Dalárdát és olvasókört alakított, gazdakört, takarék- és segélyszervezetet, Nemesládonyban tejszövetkezetet szervezett, illetve megszervezte az első Répce vidéki önkéntes tűzoltóegyletet. Később mint királyi tanfelügyelő könyvet írt Sopron és Moson megye tanügyi állapotáról; ezért miniszteri elismerésben részesült. Foglalkozott Sopron városának – mely akkor még magyar–német volt – magyarosításával. Sopron címmel magyar nyelvű közlönyt adott ki, és megalakította a városban az első magyar nyelvű színházat.

„Hogy mint tanító ismereteimet gyarapíthassam, eljártam olyan iskolák nyilvános vizsgáira, mely iskolákban jó hírnevű tanítók voltak. 1857-ben elmentem Nemescsóba is. Végighallgattam a vizsgát, s ott egy 15-16 éves fiúval ismerkedtem meg. Ez az ifjú egy ottani előbb jómódú, de utóbb elszegényedett, önhibáján kívül sorsüldözött embernek a fia volt. Atyja két évig járatta az akkor még fennállott kőszegi evangélikus algimnáziumba, de tovább már nem bírta taníttatni. Hogy legalább valami félreeső szegény kis faluban tanítói állást nyerhessen (mert abban az időben ez még megtörténhetett), megkérte az ottani tanítót, hogy a fiút vegye maga mellé és oktatgassa. A tanító ezt megtette, sőt a fiúnak egy pár tantárgyat át is engedett, melyekből ez vizsgáztatta a gyermekeket. Nekem nagyon feltűnt a fiú által felmutatott eredmény, s azonnal tisztában voltam vele, hogy zseniális emberrel van dolgom. Nem feledtem el őt többé… Ez a fiú Péterfy Sándor volt.”

Németh Ferenc, a nagygeresdi néptanító valóban nem feledkezett meg a lelkes ifjúról. Időnként meghívta helyettesíteni, öt-hat gyerekes földbirtokosoknak ajánlotta magántanítónak, szerződésben kikötött feltételek mellett, s mind többet hívta meg segítőtársának.

Rövidesen Pálfy igazgató Nagykanizsára küldte ki, hogy ott evangélikus iskolát alapítson, majd Győrbe helyezte evangélikus tanítói állásba, innen pedig Pestre került. Akkor már báró Eötvös József kultuszminiszter személyesen ismerte és gyakran felkérette őt magához, hogy pedagógiai ügyekben véleményét meghallgassa. Ki is nevezte az állami tanítóképző tanárává… Ismét Németh Ferencet idézem:

„Ekkor kezdődött tulajdonképpen országra szóló működése. Hivatásánál fogva nemcsak jeles tanítókat akart képezni, hanem a tanítók anyagi helyzetén is akart könnyíteni. Legelőször is úgy segített a tanítókon, hogy egyetemre járó fiaik számára élelmezést rendelt olyképpen, hogy sorra járta a nagy vendéglőket, hol nagyban megy az ételek készítése, s megkérte a vendéglősöket, lennének szívesek egyetemi hallgatókat, kik szegény sorsú tanítóknak a fiaik, egész éven át díj nélkül élelmezni. Mindjárt akadt a vendéglősök között oly nemes szívű férfiú, aki egy, sőt két fiút is elfogadott. Mikor Péterfy ezt az intézkedését velem közölte, már több mint 70 fiú nyert ily módon teljes ellátást. Ő alapította az úgynevezett Eötvös Alapot. Az ő nevéhez fűződik a Tanítók Házának megalapítása stb. Ennyi jótékony munkásság a legfelsőbb helyen is méltánylásra talált, őfelsége adományozván néki a királyi tanácsosi címet…”

Az 1913. szeptember havában Balatonalmádiban papírra vetett, csaknem nyolcvanoldalas „naplóból” még sokat kellene idézni, de azt hiszem, a két alábbi levél mindennél többet mond a korszak kiválóságainak gondolkodásáról; e leveleket Németh Ferenc a legszebb, legértékesebb elismerésnek tartotta.

Az elsőt Péterfy Sándor írta – amikor a tanítói pályára lépésének negyvenedik évfordulóját ünnepelte – egykori tanítójának:

„Kedves Bátyám, szeretve tisztelt Mesterem!

Egyik sárgás papiroson sokszor olvastam a következő sorokat: »Bizonyítvány. Hivatalosan bizonyítom, hogy Péterfy Sándor nemes-csói ág. hitv. ifjú iskolatanítói pályára magát készíteni kivánja, a nagy-geresdi evang. gyülekezetben segédtanítóul felléphetés végett, általam a tanítói hivatalnak lényeges ágaiban megvizsgáltatott – és jól lehet tanulmányait csak a kőszegi algimnáziumban végezte, mindamellett a segédtanítói állásra elkészülve találtatott. Kelt Felső-Szakonyban, nov. 12. 1857.«

Valahányszor pedig e sorok a szemem elé kerültek, mindannyiszor felújultak lelkemben geresdi emlékeim, s csordultig megtelt a szívem ama mélyen járó benyomások által fakasztott érzelmektől, amelyek életemnek irányát megadták volt.

Ma negyven év múltán is Kutassy Györgynek, a soproni első egyházmegye első esperesének a bizonyítványa fekszik előttem, s a sárguló papír sorai ma még mélyebben ható érzelmeket költöttek fel bennem, mint azelőtt bármikor, s ezen érzelmek arra indítanak, arra ösztökélnek, hogy lélekben felkeressem azt a jótevőmet, aki tanúja volt ezelőtt negyven esztendővel az én első képesítő vizsgálatomnak, s aki akkor nemes szívének áldásos melegével ölelte magához bennem, révedező ifjúban a tapasztalatlan, kezdő tanító-jelöltet. Áldassék ezért a kegyelem Ura Istene! Ki gondviselő kezét kinyújtá felém, és segítségemre rendelte Németh Ferencet akkor, amikor a tanító pályán az inasságból felszabadítottak és segéddé avattak volt.

Mivé lettem volna én?! Ha ezelőtt negyven évvel nem emel magához, ha előttem soha meg nem hamisítható nemes példájával nem buzdít, nem serkent arra, hogy magamat tovább képezzem, tanulgassak, kötelességemet híven teljesítsem, elöljáróimat tiszteljem, embertársaimat személyválogatás nélkül megbecsüljem, s mint magyar népnevelő, mindazt, ami nemzetünk és hazánk jólétét előmozdíthatja, azt imádásig szeressem, a csapások súlyát férfiasan, keresztényi türelemmel viseljem, s a krisztusi hivatal terhét gyönyörűséggel hordjam.

Óh! Kedves Bátyám, ezt a kérdést a negyven év leforgása alatt igen gyakran intéztem volt magamhoz, mert jelmondatom ezt hirdeti: »A hálátlannál nincs rútabb senki, kivéve azt, aki jót hála fejében mível.« (Székács)

Ma is, amikor tanítói pályám negyvenedik évfordulóját ünneplem, minden zaj nélkül, csendben, az én hajlékomban bezárkózván, az én irgalmas és kegyelmes Istenem csodálatos útjait vizsgálgatva, melyeken eddigelé vezérelt, legszentebb érzelmeim oda vezéreltek, kedves Bátyám körébe, a nagygeresdi tanítói lakba, az iskolába, a szép Répcemellékbe, s látom szemeimmel mindazt, ami ott egykor környezett, reám irányadó befolyást gyakorolt. Megelevenül előttem Németh Ferenc alakja, aki még az iskolából kibocsájtott gyermekeket is óvta, védte a veszedelemtől, s el-elkísérte s velem is elkísértette a zivataros időben a távol fekvő falvaikba, aki oly forrón tudta szeretni szülőit, testvéreit, rokonait, hogy e forróság bennem is felébreszti a szülők, testvérek, rokonok és kartársak iránt való szent szeretetet. És a szép geresdi emlékeim ma is úgy hatnak reám, mint annak előtte mindenkor. Kimerülőfélben lévő erőmet újulni, a szívem hamvadó tüzét újra éledni érzem, s így lélekben megújhodva könnyebbnek tetszik a munka terhe, a lélek kínja, gyötrelme…

Fogadja e napon tőlem, kedves Bátyám, életem egyik példaadója, az őszinte szívből jövő hálát kegyesen. A Mindenható jutalmazza meg bőségesen családjában is mindazokért, amiket velem egykoron nemes szívének sugallatából tett. Boldognak érzem magamat, hogy Isten e napot meg engedte érnem, s hogy e napon legalább a sorokban kifejezhetem kedves Bátyám, szeretve tisztelt mesterem irányában azt a hálás tiszteletet, amellyel szívem színültig megtelt, s a boldogságomat csak az fokozhatná, ha egyszer itt, szerény hajlékomban mondhatnám el szóval kedves Bátyámnak és családjának, valamint az egész nagygeresdi gyülekezet minden egyes hívének is.

Maradtam mély tisztelettel hálás híve és tanítványa, Budapest, 1897. november 12. VII., Óvoda utca 4. Péterfy Sándor s. k. kir. tanácsos.”

A másik levél címzettje ugyancsak Németh Ferenc; ezt Péterfy Sándor jubileuma alkalmából a Budapesti Tanítótestület elnöksége írta:

„Nagyérdemű Urunk!

Akik e levelet Nagyérdeműségedhez küldjük, mindnyájan tanító emberek vagyunk, és csak nemrégiben tudtuk meg, hogy negyven évvel ezelőtt Ön is tanítója volt a gyermekeknek, és tanította Péterfy Sándort is. Lássa igen tisztelt Urunk, mi ezt a Péterfy Sándort igen nagyon szeretjük és tiszteljük, becsüljük, áldjuk tisztelt Urunkat, mivelhogy Péterfy Sándort tanította. Ha a macedóniai király, Fülöp azt mondta Arisztotelésznek, hogy örül azon, hogy a fia oly korban született, amikor egy Arisztotelész él, és neki adta át a Sándor fiát tanításra, mi is azt mondjuk, hogy hálát adunk a jó Égnek, hogy Péterfy Sándor oly időben választott életpályát, amikor nagyon tisztelt Urunk tanítása volt az ő egész életére befolyással. Ami Arisztotelész, a görög bölcs Nagy Sándor lelke kimívelésére volt, az volt Ön, kedves Németh Ferenc urunk, Péterfy Sándorra nézve is, és hogy tovább fonjuk a hasonlatot: Nagy Sándor országokat hódított meg, Péterfy Sándor pedig embereket. De a hasonlatnak csak egy nagy hibája van: Arisztotelésznek egy nagy fejedelem, egy király jutalmazta meg a fiára fordított fáradságot, drágaságokkal, ékszerekkel, aranyakkal, gyémántokkal halmozta el Nagy Sándor tanítóját: mi pedig csak tanítók vagyunk magunk is, nincsen nekünk se aranyunk, se gyémántunk, amivel Péterfy Sándor tanítóját, amivel Önt, nagyon tisztelt Urunk, méltán megjutalmazhatnánk.

Pedig Péterfy Sándor többet tett ám értünk, mint Nagy Sándor az ő embereiért. Amit Nagy Sándor szerzett, azt mások, akik utána következtek, elveszítették, amit Péterfy Sándor szerzett, az nemzedékről nemzedékre száll, az közkincs, közszellem, azt elrabolni, elpusztítani nem lehet. És a magyar tanítóság ezen el nem pusztítható közkincsének megszerzéséhez Ön is, nagyérdemű Urunk, Ön is hozzájárult: mert Péterfy Sándor maga állítja, hogy Németh Ferenc nélkül belőle nem vált volna az, amivé lett.

De hát hiába kerülgetjük az igazat, nekünk gyémántunk, drágakövünk nincs, de van hálás szívünk, ebbe zárjuk Önt, nagyon kedves urunk, ott marad Ön, amíg élünk, amíg lehelünk, de még akkor sem enyészik az Ön emlékezete, ha mi elenyésztünk, mert tudtára fogjuk adni az utánunk jövőnknek, ki volt Péterfy Sándor tanítója.

Ha ezen levél, mely hálás szívek őszinte kifejezője akar lenni, csak egy pillanatra is kellemes érzéseket kelt nagyon tisztelt Urunkban, akkor mi majd meglessük az alkalmat, mikor Önnek kellemes pillanatokat szerezhessünk, és hogy ezt minél többször tehessük, arra kérjük az emberek sorsát intéző nagy Istent, tartsa meg Önt jó egészségben, békés kedélyállapotban még sok-sok esztendőn.

Maradtunk őszinte tisztelettel, hű szeretettel, Budapesten 1897. nov. 20.

Budapesti Tanítótestület nevében Szőke István tanítótestületi elnök, Schön József tanítótestületi titkár, dr. Neményi Imre kir. tanácsos, tanfelügyelő, Mosdóssy Imre kir. tanfelügyelő, Groó Vilmos kir. tanácsos, tanf., Józusa Mihály áll. tanító, dr. Göőz József polg. leány- és női iparisk. igazgató, Rotter Mátyás polg. isk. igazgató és az Eötvös Alap pénztárosa, Madarász László szfőv. tanító, Fehérváry Ferenc szfőv. tanító, Halász (Sauersitz) László szfőv. tanító, dr. Veszely Ödön tanítóképző tanár, Csáki Elek, Sugár (Knafer) Károly szfőv. tanító, Lakics Vendel, a Magyarországi Tanítók Orsz. Bizottságának elnöke, Kurz Sámuel budapesti ev. tanító, a Népművelők Budapesti Egyesületének elnöke, Peres Sándor önképző igazgató, Sajó (Schafer) Sándor igazgató, a Népművelők Lapja szerkesztője, Hajós Mihály, a Magyarországi Tanítók Orsz. Bizottságának titkára, Kapi Dezső, az Eötvös Alap műsortitkára, Kiss Albert főv. tanító…”

Két kincset érő levél. Hűen mutatják azt a szellemet, amely a 19–20. század fordulóján az oktatást, a kultúrát jellemezte; szemléltetik az emberi értékek megbecsülését, értékelését, mintaként szolgálva mai, kétségbeejtően alacsony szintű, értékeket elvető, iskolamegszüntető oktatás-nevelés politikánk számára.

A föntebb idézett, 1913-ban írt, kéziratban fennmaradt dokumentum (amellyel barátnőm, dr. R. N.-né, Németh Ferenc unokája ajándékozott meg) s még néhány hasonló értékű napló – bár írtam róluk a Magyar Nemzetben, ismertettem a rádióban – körülbelül a ’60-as évek óta vár kiadásra…

Schelken Pálma

::Nyomtatható változat::