Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az Apostolok cselekedetei című könyv 8. fejezetében Fülöp tette fel a címben idézett kérdést a szerecsen főkomornyiknak, amikor a Lélek sugallatára a Gázába vezető úton csatlakozott hozzá (30. vers). A kérdés ma is időszerű – számunkra, hívő keresztények számára is. Mi vajon mindig értjük-e, amit Isten az ő igéjén keresztül meg akar értetni velünk?

Közismert megállapítás: az ember a teremtés koronája. A Szentírás kinyilatkoztatása alapján ez nem túlzás. Isten az embert nagy méltósággal ruházta fel. Úrrá tette őt valamennyi földi teremtményen, egyúttal nagyon világos eligazítást adva arra vonatkozóan, hogy ez mit jelent. Az első emberpár is tudta már, mi a dolga: hogy művelje és őrizze a földet (1Móz 2,15), és hogy felelősséget vállaljon embertestvéréért (1Móz 4,9).

Mikor Isten elküldte egyszülött Fiát a világba, s ezáltal az emberrel új szövetségre lépett, Jézus félre nem érthetően mutatta be ennek az „uralkodásnak” a lényegét – végig, amíg a földön járt, s végül ott, a tanítványokkal való utolsó együttlét estéjén a napnál is világosabban. „Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott (…), felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát (…), és elkezdte a tanítványok lábát mosni… (…)Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: »Értitek, hogy mit tettem veletek?(…) Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál…«” (lásd Jn 13,3–16)

Most újra tegyük fel magunknak a címbeli kérdést! Értjük-e tényleg, hogy miről van szó? „Hát hogyne értenénk, mikor az anyanyelvünkön olvassuk!” – mondhatják erre sokan. Talán még olyanok is akadnak közöttünk, akik így folytatják: „Gyerekkorunktól kezdve jól ismerjük ezt vagy azt a történetet, semmi újat nem mond vele az, aki milliomodszor citálja.” Igen, valóban, annyira jól ismerjük ezeket a történeteket, hogy sokszor talán már bele sem gondolunk a jelentésükbe. Csak amikor szétnézünk ebben az egyre gubancosabb világban, talán elborzadva attól, hogy miként rohan szinte szemmel láthatóan a vesztébe, érinthet meg bennünket közelebbről ez a hozzánk is szóló kérdés: „Érted is, amit olvasol?”

Az értelem központja az agy. Amíg azonban csak az agyunkig jut el valami, amit a szívünkkel is értenünk kellene, addig ugyan olvashatjuk, hallgathatjuk az igét, de a legjobb esetben is csak a saját magunk számára nyerhetünk belőle átmeneti erősítést, vigasztalást. Az igazi kérdés ez: átérezzük-e, amit megértettünk az olvasottakból, hallottakból? Mert csak akkor kezdheti el bennünk a Szentlélek azt a munkát, amelyre a „jogosítványunk” szól. Olyan sokszor hallunk a keresztény értékekre való hivatkozásokat, a Jézusban megtalált szabadságra való utalásokat, mondunk ki a szeretetről szóló gyönyörű mondatokat – de valóbanátérezzük-e, hogy miről is beszélünk?

Érzés és gondolat – úgy tűnik, hogy e kettő határozza meg az életünket. Megbántanak bennünket, ettől rossz érzésünk támad. A rossz érzés automatikusan kiváltja a negatív gondolatokat. Amikor aztán a kettő tartósan erősítheti egymást, akkor valami olyasmi kezdődik el, amire mondhatjuk ugyan, hogy „utóvégre én is emberből vagyok”, de semmiképpen nem fog látszani rajtunk, hogy mi keresztény emberek, azaz Krisztus tanítványai vagyunk.

Gondolunk valakiről valami rosszat. Biztosan nem is tudhatjuk, hogy jól gondoljuk-e, mi azonban nem szoktunk tévedni. Ez a negatív gondolat érzésvilágunkat is átjárja, s jóllehet szinkronba kerülünk önmagunkkal, de semmiképpen nem az Úr Jézussal, akit pedig Mesterünknek vallunk. Gondolatunk erősíti ellenérzésünket, miként az előzőekben az érzés befolyásolta gondolatunkat.

Akár így, akár úgy legyen, egy biztos: ebben az állapotunkban nem azok vagyunk, akikre a világ sóvárogva vár. Lehet akármilyen keresztény tradíciónk, Isten nem tud használni bennünket munkatársaként, pedig neki itt, a földön azok által kell megdicsőülnie, akik válaszoltak hívására, és róla tesznek vallást a világ előtt.

„Jó, jó, csakhogy az érzések bizonyos hatásra kiváltódnak belőlünk anélkül, hogy ez ellen bármit is tehetnénk!” – szól máris az ellenvetés. A gondolatok védelme sem marad el. Utóvégre az ember gondolkodó lény, mindenről megvan a véleménye, és meg is kell, hogy legyen. Nem is itt van a probléma, csak éppen mi szeretjük összevegyíteni a dolgokat.

Az ember ragaszkodik az igazához, és igyekszik mindig tisztára mosni magát. Ha ehhez arra van szüksége, hogy összekeverje a fogalmakat, akkor attól sem riad vissza. Az ember már csak ilyen. Sokszor még akkor is személyválogató, ítélkező, ha naponta olvassa a Bibliát, és minden vasárnap ott van a templomban; legfeljebb hozzáfűzi mondandójához: „Nem akarok ítélkezni, de…”

Értjük-e, amit olvasunk a Bibliánkban? Észrevesszük-e, hogy amit Jézus vár tőlünk, az sokszor ellenkezik a mi érzéseinkkel, gondolatainkkal? Az igaz, hogy kiváltódó érzéseink felett nincs hatalmunk, de arra már senki nem kényszeríthet bennünket, hogy sérelmeinket babusgassuk, és gondolataink segítségével is életben tartsuk őket. Milyen valós akadálya lenne annak, hogy rögtön Jézushoz menjünk velük? Nem mondhatjuk-e el neki, hogy mennyire rosszul esett ez vagy az nekünk, és „addig nem bocsátjuk el” őt, amíg a szívünk háborog? Ha pedig túl nagy ez a bizonyos sérelem, akkor nincs-e olyan testvérünk Krisztusban, akinek a segítségét kérhetnénk, hogy imádkozzon együtt velünk azért, hogy gondolataink szabaddá lehessenek Isten szavának meghallására? Nincs-e ígéretünk rá, hogy „ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek”? (Jn 8,36) Miért kellene forognunk keserű levünkben hosszú időn keresztül, mintha nem lennénk szabaddá téve a szeretetre?

Értjük-e, amit hallunk, amit olvasunk? Tudjuk-e, miről prédikálunk a másik embernek? Tapasztalatból mondjuk-e, amit a Megváltóról mondunk, vagy csak mert úgy tanultuk? Ha nincs tapasztalatunk, hát szerezzünk! Szánjunk rá életünkből egy hetet vagy akár egyetlen napot, amikor különösen is odafigyelünk arra, hogy adott helyzetben mit tanácsol nekünk Jézus. S ha megértettük, tegyünk aszerint akkor is, hogyha ellenkezik eredeti szándékunkkal! Ha valóban rá akarunk figyelni, neki szeretnénk engedelmeskedni, akkor ehhez egész biztosan meg is kapjuk a segítséget. És ámulva fogjuk tapasztalni, hogy valami átállítódott bennünk.

Értjük-e, amit minderről tanultunk? Talán kívülről fújjuk a boldogmondásokat, de úgy igazán belegondoltunk-e már, amikor a boldogságot keressük, hogy miről is beszél Jézus? Nem abszurd-e az az állítás, hogy azok boldogok, akik sírnak, terhet viselnek, hiányérzettől szenvednek? Ezek mindegyike nagyon rossz érzés, és a gondolatainkat is erősen befolyásolja. Merünk-e mégis Jézusnak hinni? A rossz érzések kiváltotta gondolatok helyébe akarjuk-e az ő gondolatait befogadni? Kérdezzük-e tőle: „Uram, ezt és ezt hogy érted?” Kérjük-e: „Uram, értesd meg velem a te gondolatodat!”?

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) Vajon nem mi, hívő keresztények vagyunk-e azok, akikre a világ sóvárogva vár? Az a vezetékrendszer, amely folyamatosan tisztulhat Jézus Krisztus szent vére által, s így élő víznek folyamai ömölhetnek át rajta? Akik ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg? Megértjük-e, átérezzük-e, mekkora a felelősségünk? Mindenkinek ott, ahol a kapott talentumok szerint Isten a helyét kijelölte.

Érted-e, amit olvasol? Értem-e, amit hallani megyek a templomba? És a szószékről mindig az hallatszik-e, amit Isten akar üzenni népének? Nem vegyülnek-e sokszor a mondandóba emberi indulatok, vélekedések, értelmezések? Munkálkodunk-e ott, ahol élünk, Isten országán, vagy csak a szánkkal mondjuk: jöjjön el a te országod!? Megannyi kérdés, és még mennyi sorakozik a szívünkben! Valójában mindegyik összefoglalható abban az egyetlenben, amelyet Jézus intézett Péterhez: „…szeretsz-e engem?” (Jn 21,17) S hogy ez a szeretet miből áll, azt egy másik helyen így olvashatjuk: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet…” (Jn 14,23a)

Urunk, te tudod, hogy mi szeretni akarunk téged. Mi pedig tudjuk, hogy lehet jól is meg rosszul is szeretni. Kérünk, könyörülj rajtunk! Segíts, hogy megértsük, amit mondasz, és hogy azt, amit megtettünk belőle, a te tetszésed szerint formálhassuk életté a te dicsőségedre, embertestvéreink javára. Ámen.

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::