Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt esztendő viharos belpolitikai eseményei között sajátos állandóságot képviselt az egészségügy átalakításának a témája.

Lassan negyedszázados a felismerés: több körülmény is szükségessé teszi az egészségügy reformját. Ilyen az életkor meghosszabbodása, az idősebb korosztályok növekvő aránya a népességben, az orvostudomány, ezen belül a műszeres diagnosztika és terápia, valamint a gyógyszeripar jelentős fejlődése, az életmód és a környezet, az egészségtudatos magatartás fokozódó szerepe az egészség megőrzésében.

Nehezen megy át a közgondolkodásba, hogy az egészség nem egyszerűen a betegség hiánya, hanem – az Egészségügyi Világszervezet (WHO) definíciója szerint – testi, lelki és szociális jólét, vagy ahogy szeretik hangsúlyozni: jól lét. Ezen belül meghatározó a mentálhigiéné, a lelki egészség jelentősége. A halálozási statisztikák élén álló betegségcsoportokban – szív- és érrendszeri betegségek, daganatos megbetegedések – a leginkább meghatározó kockázati tényezők egyike a lelki egészség zavara.

A rendszerváltozás előtt az a demagógia gátolta a valódi reformot, hogy mindenkit ingyen megillet a legfejlettebb egészségügyi ellátás. Ugyanakkor a nyolcvanas években létrehozott Országos Egészségvédelmi Tanács számos értékes vizsgálattal, állásfoglalással megalapozta a szükséges változásokat.

A rendszerváltozást követően valamennyi kormány programjában szerepelt az egészségügy reformja, de mindig visszariadtak a feladattól. Mert sok gond, sok ellentmondás ellenére működött – a lakosság többségének elégedettségét kiváltva – az egészségügy. Igaz, ebben a működésben lényeges elem volt a hálapénz, a paraszolvencia, amely az ötvenes években kezdte meg „karrierjét”, illuzórikussá téve az „ingyenes egészségügy” létezését. Ez volt az egyik ok, amiért a kormányok visszahőköltek a reformtól: az csak úgy lehetett volna hiteles, ha megszünteti a paraszolvenciát. Az ehhez szükséges finanszírozási, illetve egészségügyi bérreformot viszont nem tudták beépíteni az elképzelésekbe.

Ezért is hangsúlyozhatják most politikusok és szakértők egyaránt, hogy önmagában üdvözlendő, elismerésre méltó, hogy végre az egészségügy jelenlegi vezetése érdemben hozzálátott a reformhoz. Ez igaz, de eredmény eddig leginkább a reformretorika szintjén tapasztalható. Ám a megítélést majd az átalakítás tartalma kell, hogy meghatározza. És egyelőre erősek az aggályok.

Kétségkívül zavaró az a körülmény, hogy az egészségügyi tárcát és így a reformot a kisebbik koalíciós párt vezényli. A liberális párt már a tavalyi parlamenti választások előtt nyilvánvalóvá tette, hogy egészségügyi elképzeléseit politikája fő elemének tekinti, mintegy ezzel akar sikert aratni. Ez főként azért gond, mert egyedül ebben a programban szerepelt az úgynevezett több-biztosítós modell bevezetése. Ez megtévesztő elnevezés, mert a kérdés lényege az, hogy a nemzeti kockázatközösségen, a szolidaritási elven felépülő egységes társadalombiztosítás finanszírozza az egészségügyi ellátást, vagy pedig az üzleti biztosítók, az egyéni befizetéseket is figyelembe véve.

E kérdésben a választóvonal nem a két nagy politikai erő között húzódik. A szakértők nyolcvan-kilencven százaléka – mindkét oldalon – a társadalombiztosítás fenntartását támogatja. E szerint a sürgősségi ellátás mindenkit megillet, senkit nem hagyunk magára – ez van az első csomagban. Hangsúlyos a második csomag, a tulajdonképpeni betegbiztosítás, lényegében a jelenlegi rendszer. A szolidaritás azt jelenti, hogy mindenki a jövedelme alapján fizet tb-járulékot, de a betegségének megfelelő ellátást kapja. A harmadik csomag az extra szolgáltatásokat – külön szoba stb. – tartalmazza. Ebben lehet az üzleti biztosítóknak is szerepük.

A tárca jelenlegi vezetése viszont minden józan érv ellenére kitart amellett, hogy a második csomagot – tehát a normál ellátást – ne társadalombiztosítási, hanem üzleti alapon, netán vegyesen finanszírozzák. Ez a külföldi tapasztalatok szerint az ellátás drágulásához és romlásához, jelentős társadalmi csoportok leszakadásához vezet. Egyszerűen a bevezetőben említett tényezők – a lakosság öregedése, az egészségügyi költségrobbanás – magyarázzák ezt. Ezért nem érvényesülhet a „versengő biztosítók” elképzelés; nincs mód a költségek csökkentésére úgy, hogy közben ne romoljon a színvonal. Legfeljebb a fiatal, egészséges, csekély kockázatot jelentő emberekért versenghetnének a biztosítók.

Csak remélhetjük, hogy a szakértők érvei, az amerikai és a német tapasztalatok – ezekben az országokban fordított irányú a folyamat, azaz haladnak az egybiztosítós rendszer irányába – kellő muníciót adnak ahhoz, hogy ne szálljunk fel arra a vonatra, amelynek az utasai tapasztalataik alapján éppen lefelé kászálódnak.

A több-biztosítós modell még csak fenyegetés, több intézkedés azonban már hatályos. Ezek közül a lakosságot közvetlenül érinti a vizitdíj bevezetése és a patikaliberalizáció.

Nagyobb horderejű a fekvőbeteg-ellátás átalakulása, amely a regionális egészségügyi tanácsok hatáskörében ezekben a hetekben zajlik. Nagyon fontos – ezt erősíti az ellenzéki pártok szakszerű magatartása is –, hogy elsődlegesen ne politikai adok-kapok eszköze legyen az egészségügy átalakítása. A nagyobbik kormánypárt egészségügyi programja több értékes, valóban szakmai elemet tartalmazott. Ilyenek a kardiológiai, az onkológiai, a gyermek-egészségügyi programok, ezeket tovább kellene vinni. Ezért is lett volna fontos, hogy ne az ágyszámokról szóljon a reform, annál kevésbé, mert a finanszírozás sem e szerint történik. No meg logikus lett volna, hogy alulról induljon az építkezés, a járóbeteg-ellátás és a területi rendszer reformjára épüljön az országos szint. Fordítva történik. De bízzunk benne, hogy mégis helyükre kerülnek a dolgok. Főleg ha valóban a szakmaiság, nem pedig a politikai lojalitás lesz a döntő.

Bizakodom, de nem vagyok igazán optimista – lelkem mélyén, habitusom ellenére – a Cserháti Péter és csapata által évek óta kiválóan előkészített Evangélikus Egészségügyi Centrum ügyében. Bár az alapelképzelés – rehabilitációs járó- és fekvőbeteg-intézmény, képzési feladattal is ellátva – teljes mértékben beleillik a reformba, és a jelenlegi tárca vezetése is írásban kifejezte támogatását, távolinak látszik a megvalósulás. Hiszen hirtelen minden meglévő intézmény további sorsa bizonytalanná vált. Persze a másik oldalon ez azt is jelentheti, hogy könnyebben kapunk majd felszabaduló épületet. És persze reménység szerint az induláshoz segítséget a Nemzeti fejlesztési tervtől.

Jól is kijöhet a társadalom – a jelen kérdőjelei, a válságjelek ellenére – az egészségügy átalakításából. A konkrét reformlépések remélt kedvező hatása példa lehet arra, hogy a humán szférában különösen zsákutca a túlpolitizált, konfrontatív alapállás. Az egészség érték mindenki számára. Felelősek vagyunk önmagunkért és egymásért. Több szinten is jelentkezik az egyházak felelőssége. Ebben az évben nekünk is vállalnunk kell a reformért folytatott küzdelmet.

Dr. Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::