Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Újsághír: „…Gáncs Péter illetékes püspök terjesztette elő a Szita István ügyének rendezésére vonatkozó tervet. Az egykori cinkotai segédlelkészt a múlt rendszerben »saját kérésére« távolították el a lelkészi állományból. Az országos presbitérium most egyhangúlag döntött Szita István teljes erkölcsi rehabilitációjáról.” Akiről az Evangélikus Élet 2007. január 28-i számában olvasható hír szól, több mint harminc éven át, 1999-ig gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn az evangélikus egyházzal. 1968. november 9-én egy lelkészgyűlésen tett bíráló megjegyzése miatt Káldy Zoltán püspök döntése értelmében azonnal el kellett hagynia cinkotai szolgálati helyét. Addig egyházművészként is dolgozott segédlelkészi szolgálata mellett – nem egy templomba készített falfestményeket –, azonban ezt sem folytathatta tovább, derékba tört az élete. Szita Istvánnal – aki tavaly ősszel töltötte be a nyolcvanadik életévét – rehabilitációja alkalmából a múltról és a jelenről beszélgettem.

– Lelkész úr, Pista bácsi, hogyan fogadta az országos presbitérium január 18-i döntését, számított-e rá egyáltalán?

– Őszintén megrendültem a rehabilitálás hallatán. Nem vártam, nem számítottam rá. Még a ’90-es években többen is megkerestek, volt évfolyamtársaim azt javasolták: kérjem a rehabilitálásomat. „Én kérjem?!” – feleltem. Feleségem (Bérczi Margit, szintén alkotó ember: életrajzi ihletésű könyve az Angéla zsoltára, Petrőczy Kata Szidóniáról írt kötete pedig megjelenésre vár – a szerk.) is sérelmeket szenvedett el, ő sem maradhatott a lelkészi pályán, egy nevelési tanácsadóban talált munkát. Őt az Északi Egyházkerület presbitériumának határozata alapján rehabilitálták 1991-ben. „Nem haragszom” – válaszoltam az engem megkeresőknek, de a kérést elképzelhetetlennek tartottam. Váratlanul ért, amikor Gáncs Péter püspök felhívott, hogy meglátogatna.

– Hol talált kenyérkereső foglalkozást a kizárása után? És miként élte meg a történteket?

– Kényszerű eltávolításom után gumigyári szakmunkásként, majd vegyésztechnikusként dolgoztam a Taurus kutatóintézetében, nyelvvizsgát tettem, az egyházzal nem volt kapcsolatom. Hogy miként éltem meg…? A Győri testvérek tavalyi, az életutamról készített filmjén – Kitöltött űr címmel a Pax Tv tartja műsorán –, valamint a Krisztus meghalt és feltámadott értünk című, aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásait tartalmazó kötetben megjelent életrajzom szövegén sokan fennakadtak, szóvá tették, hogy még ennyi idő után is „így fejezem ki magam”. Pokol volt az az idő…, nem szívesen beszélek róla. Komoly kórházi kezelésen estem át a történtek idején. 1968-ig tizenhat templomban készítettem falfestményeket, akkor, azzal a lelkészgyűléssel ennek vége lett. Vállaltam volna az „örök segédlelkész sorsot”, hogy maradjon időm a templomfestésre – máshogy alakult az életem.

– Nem akarok sebeket felszakítani. Látom, érzem, ma is mennyire nehéz beszélni azokról a dolgokról, amelyek a sorsát alakították. Megérteni a megérthetetlent – fájdalommal jár ennyi év után is. Vallomását olvasva tudom, a fordulópont az egyháztól való harmincévnyi fájdalmas távollét után 1999-ben érkezett el. Mi történt akkor s azóta?

– Majdnem pontosan harminc év szünet után Blatniczky János cinkotai lelkész hívott, hogy nézzem meg a temploma melletti román kori apszis feltárását. Aztán a gyülekezet fennállásának háromszázadik évfordulója alkalmából rendezett jubileumi kiállításra is meghívtak. Cinkotán tizenegy évig szolgáltam, az utolsó szolgálati helyemre való visszatérés nagyon megrendített. Eltávolításom évében, 1968-ban éppen egy passiósorozatot terveztem. Ebből 1999-ben lett valóság – talán ez a fordulat kellett hozzá, hogy legyen erőm nekilátni. Bach János-passióját hallgattam munka közben. Ma ez a képsorozat a piliscsabai Béthel-otthon templomának faburkolatán hirdeti Krisztus halálát és dicsőséges feltámadását. Azóta sok kép készült: János evangéliumához ötven – ma Balatonszárszón látható –, Márk evangéliumához negyven kép. Cinkota óta valahogy „maguktól jönnek” a dolgok…

– Mikor tudatosult Önben a kettős – lelkészi és festőművészi – elhívatás?

– Korán megismerkedtem a rajzolás, festés örömével. Első kiállításomra hatodikos gimnazistaként került sor. A teológia második évében, Podmaniczky Pál professzorommal való beszélgetéseim nyomán történt a kettős elhívatásra való ráeszmélés. Túróczy Zoltán püspök is biztatott fiatal segédlelkész koromban: nem szabad az álmokat eltemetni, hanem sok munkával meg kell valósítani őket.

– Irracionális képköltészetnek nevezi Pista bácsi ezt a szimbólumgazdag alkotási módot. Melyek az alkotás „stációi”?

– Speciális viaszkrétával, illetve akvarellel vázlatot készítek, majd olajjal felnagyítom. A kész kép farostlemezre kerül. A vázlat mindig kicsit naturalisztikusabb. Arcokat soha nem ábrázolok, se fényt-árnyékot, hiszen nem az a lényeg, hanem az, ami történik! A kódexek illusztrációit idézi a képeken az arany és piros keretbe foglalt kompozícíó. Az arany és piros szín jelképesen arra figyelmeztet, hogy abban az Isten örömhíre van. Szándékom, hogy kép és bibliai szöveg eggyé, egésszé váljon, mint egy cserép két darabja, ha összeillesztik, a textust ezért mindig odaírom a kép alá.

– Képeinek üzenetük van, ami nem véletlen, hanem tudatos tervezés, előkészítés, teológiai háttérmunka eredménye.

– A szimbólumok ereje segítheti a híveket a megértésben. Fontos előkészületem a kommentárok és a görög szöveg olvasása. Amikor a Márk evangéliumának képeit készítettem, Dóka Zoltánnak a Márk evangélium-kommentárja volt az alap; a János evangéliuma képeinek festésekor pedig Karner Károlynak A testté lett Ige című könyve volt segítségemre.

– Hogyan fogadják képeit a hívek?

– Sokan kérdezik, hová készítem őket. Bevallom, én ezt a kérdést soha nem teszem fel magamnak. Senki sem mondta, hogy csináljam a képeimet. Nagyon jó érzés azonban, hogy szépnek mondják őket. Lelkészek is őrzik és óvják a festményeimet a templomokban.

– Hogyan telnek most a napjai, min dolgozik? Hiszen egy művész soha nem pihen…

– Idén januárban volt ötven éve, hogy itt lakom, a Deák tér 4. alatt – nem szolgálati lakásban. Karner Károly Apokalipszise alapján karácsonyra készült el a Jelenések könyve tizenkét képből álló sorozata.

– Derűje, harmóniája honnan fakad?

– Ha az ember azt csinálhatja, amit nagyon szeret, az nagyon nagy segítség a bajban. Ma sem tudok tétlenül lenni. Figyelem a világot magam körül. Képek, festmények vesznek körül a falakon. Megszakad a szívem, ha valaki tőlem szeretne vásárolni képet; mintha a gyermekemet vinnék el…

„Ezt nem adom” – mutatja az egyiket huncut mosollyal. Majd gyűrött selyempapír-darabokat mutat: hiszen ő képet lát a gyűrődésekben. Gyönyörűt, izgalmasat, formákat, alakzatokat. Skiccpapírt helyez rá, és a gyűrött papír műalkotássá lényegül át a művész keze alatt. „Egy kenyérpapíron volt ez is” – mutatja az egyik képet. Hogy miként? Ez titok, amelyet nem is szabad tovább feszegetni.

– Mi lesz a következő munkája?

– Lukács evangéliumáról még nem készült képsorozatom, pedig annak bibliai folytatása is lehetne az Apostolok cselekedetei.

– Pista bácsi, meg tud-e bocsátani azoknak, akik az életét így alakították?

– Lecsillapodtak bennem a dolgok. Ha nem vagyok való az egyházi szolgálatra – mondtam magamnak 1968-ban –, akkor elfogadom a döntést, nem erőltetem. Káldy évekkel később – 1973-ban –, egy beszélgetés során engedélyt adott arra, hogy alkalmanként prédikáljak az utolsó szolgálati helyemen, Cinkotán, de amikor ősszel Dunakeszin megüresedett a lelkészi hely, és arra kértem őt, hogy betölthessem, elutasító választ kaptam. Ez volt az utolsó kísérletem az egyházba való visszatérésre. Megbocsátás? Nem haragszom Káldy Zoltán püspökre, ezt még az 1973-as beszélgetésünkön is közöltem vele.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::