Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Markó utca. Bíróság és börtön. Miután csöngetek, megmondom a nevem és a jövetelem célját, negyed órát álldigálok a barátságosan hunyorgó kameraszem alatt. Ázom. Ügyvéd érkezik, nyílik, csukódik a súlyos faalkotmány.

Végre én is bebocsátást nyerek az előtérbe. Jobbról, balról és szemből rácsos ajtók. Végre feltűnik Bízik László evangélikus börtönlelkész, akihez jöttem. Sűrű, ősz szemöldöke alól, csontkeretes szemüvege mögül kacag rám a szeme, szakálla sem tudja elrejteni csibészes mosolyát.

– Késett – közli tárgyilagosan.

– Bocsásson meg, késett a vonat.

Nyomasztó kis helyiségbe lépünk. Egy fémszekrénykébe zárom hátizsákom, személyimet egy billenőrekeszbe helyezem, az üvegfal mögött vékony arcú, bokszolóorrú, kedvetlen alkalmazott állítja ki számomra a belépőcédulát: „Egy alkalomra, csak kísérettel”. Kísérteties.

Várnunk kell, hogy újra az előtérbe léphessünk, a lelkész magyarázza:

– Zsiliprendszerben működnek az ajtók.

Az előtérben eltöltött újabb tíz perc után a fémvizsgálóba lépünk, újra leadom a személyi igazolványom – „drága kis szívem”, ahogy Bródy énekelte –, átesem az ellenőrzésen, végre mehetünk.

– Ide majdnem olyan nehéz bekerülni, mint ki… – jegyzem meg.

Mosoly a válasz. Eszembe ötlik legutóbbi találkozásunk: nem tudtam, hol szolgál, s mondtam, szívesen meghallgatnám egy prédikációját.

– Ahhoz, hogy engem hallgathasson, mondjuk be kell törnie néhány kirakatot…

Nem követtem el ilyesmit, mégis itt vagyok. A lépcsőház felé vezető folyosón két alak ücsörög egy-egy fapadon. Kabátjuk szürke, vatelinnel tömött, nadrágjuk is hasonló anyagból készült. Tíz lépés után visszapillantok: majd leesnek a lócáról, úgy bámulnak utánunk. Hiába, nem sok fiatal lány flangál errefelé.

Az első emeleten a lelkész a belépőkártyáját a leolvasóhoz nyomja; egy őr épp kifelé tart, beereszt minket. Udvarias. Keskeny függőfolyosóról nyílnak a cella- és irodaajtók. Középütt a filmekből jól ismert fémrács, csakhogy itt jó néhány cserepes növény enyhíti a látvány szigorát: anyósnyelv, pletyka és egyebek.

Mikor becsukódik mögöttünk az irodaajtó, felsóhajtok. Barátságos, egyszerű kis szoba. A börtönlelkész föltesz egy kávét – régimódi, kétszemélyes a kotyogó, egylapos villanyrezsó melegíti.

– Akik ott a folyosón ültek, rabok voltak? – teszem föl a banális kérdést.

– Igen. Ők egész nap csomagokat hordanak. Nagyon sok küldemény érkezik nap mint nap.

– Ami rajtuk van, az a rabegyenruha?

– Igen, már nem a régi csíkos. A szürke, vastagabb a „mákos” – a szövése miatt hívják így –, ami alatta van, olyan ipszilonforma mintás, az meg a „csirkelábas”.

– Mióta dolgoznak lelkészek a börtönben? – fogalmazom meg az első „hivatalos” kérdésemet.

– 2000-ben alapították meg a börtönlelkészséget. Minden börtönben van egy lelkész, s Budapesten vagy ötven önkéntes is tevékenykedik, ez komoly koordinációt igényel. De előzménye is van a rabok között végzett munkának: 1949-ig az illetékes plébániát kérték fel e feladatokra. Majd beszüntették ezt a szolgáltatást, de a börtönök nem maradtak papok nélkül: sokakat kizártak, sokakat meg bezártak… 1990-ben megalakultak a börtönmissziós társaságok, a vallásszabadság visszatértével a rengeteg egyház mindegyike be akart járni, borzasztó zűrzavar támadt.

– Mikor és hogyan került ide?

– 2000-ben tértem haza Venezuelából, ahol az ottani magyar gyülekezet lelkésze voltam. Előtte évekig súlyosan fogyatékos gyermekek mellett dolgoztam, majd a legnagyobb budapesti hajléktalanszálló vezetője voltam, amit azóta lebontottak. Menekültekkel is foglalkoztam – az egyház vezetői úgy gondolták, ez a munka pont nekem való lesz. Megkerestek, és én igent mondtam.

– Miből áll a börtönlelkész munkája?

– Az elsődleges feladatom, hogy bibliaórát, istentiszteletet tartsak, csoportokat szervezzek. Nagyon szeretik a rabok a bibliaórát, énekelnek, beszélgetünk. Legalább történik valami; mindegy, mi, csak kint legyenek a cellából. Itt nincs munka, napi egy órát sétálhatnak, marad huszonhárom. Állandó ember csak néhány tucat van, folyton jönnek-mennek, van, aki csak egy hétig tartózkodik itt, mert például tanúskodni hívták be, szóval nehéz csoportot szervezni. Régen fél évig is rendőrségi fogdán lehettek, most minél hamarabb behozzák, a börtönre hárul a krízisidőszak. Például valakit elkapnak drogozásért, s itt tér magához – azt sem tudja, hol van, elvonási tünetekkel küzd.

– Mit kezdenek egy dühöngővel?

– Az intézménynek van elmegyógyintézete, kórháza, olyan, mint egy kis város. Nagyon fontos a csoportos beszélgetés, egyszerűen azért, hogy ne felejtsenek el beszélni, kommunikálni. A cellában kialakult hierarchia itt nem érvényes, illetve nekem kell úgy irányítani, hogy mindenki szóhoz jusson. Kialakul a csoportdinamika, kénytelenek alkalmazkodni, kompromisszumot kötni.

Kortyolok a kávéból, kicsit zaccos, de finom.

– Miként találkozik a rabokkal, és tapasztalatai szerint mit jelent a számukra, hogy meghallgatja őket?

– Vagy én megyek be hozzájuk, vagy ők jönnek ide az irodámba. Itt kávézunk, megkínálom őket cigarettával, és beszélgetünk, ember az emberrel. Sokat jelent a számukra. Van, aki olyan környezetből jön, ahol az ilyesmi egyszerűen nem szokás, nem volt még része benne.

Itt az az első szabály, hogy mindenkinek hazudnia kell, ezért egy idő után őrülten vágynak az igazságra, őszinteségre. Itt a lelkész az egyetlen civil szagú ember. A tábori lelkész hivatásos katona, ez nagyon nagy különbség. Volt róla szó, hogy tartozzunk mi is a hivatásosokhoz, de – bár számunkra hátrányokkal jár – önállóak maradtunk. A rabok számára ez bizalomgerjesztőbb. Az igazi meghallgatásra a nevelőnek, pszichológusnak már nincs energiája, ez a lelkészre marad. Ha valamelyikük beszélgetni szeretne velem, ír egy kérvényt, s én fölmegyek érte. Tudják, hogy mindig megkínálom őket cigarettával, kávéval; van, aki csak ezért jön. A cigaretta itt aranyat ér. Tudja, hogy én tudom, hogy csak meg akar vágni. De ha nem szállunk rájuk, ha érzik, hogy nincs érzelmi zsarolás, előbb-utóbb elkezdődik valami.

– Ön szabadon jár-kel az intézményben…

– Ritka jogosítványaim vannak. Bemehetek hozzájuk a cellába, leülhetek az ágy szélére. Persze inkább a kisebbekbe, hogy ne zavarjuk a többieket. Beülhetek a tárgyalásra, hozzátartozókkal is találkozhatok, de nagy a rizikója, hogy olyat találnék mondani, amit az ügy szempontjából nem szabad.

Előfordult, hogy megkért egy egyedülálló fogoly, menjek el a lakására, s kapcsoljam ki a villanybojlert – ha egy évig járna, kétszázezres számlát fizettetnének vele. Elmentem, megkértem a szomszédasszonyát, hogy kapcsolja ki. Száz ilyen helyzet adódhat, mindig a határon mozog a börtönlelkész, figyelni kell, nem vágják-e át… Rendelkezésemre áll az összes adat a számítógépben, de én ugyan meg nem nézem! Esetleg miután a rab elmondta, amit akart…

– Milyen tényezők segíthetik, hogy az elítéltek sikeresen illeszkedjenek vissza a társadalomba?

– Az egyetlen esély a család. Sajnos az a jellemző, hogy egy-két év múltán új társat talál az illető felesége, férje, s már nincs hová hazamenni. Visszakerülhet valaki azért is, mert behívják tanúskodni, de a kézbesítő nem tudja átadni neki a levelet – hiszen mondjuk a híd alatt nem keresgélheti a címzettet –, így aztán úgy lesz újra bűnös, hogy nem is tudott róla. Én lehetek a családdal a kapcsolattartó, ebben lehet segítséget nyújtani: „Ugyan már, tudom jól, hogy a Jóska egy nagy csibész – mondom a telefonban a feleségnek –, de Ön az egyetlen esélye…” Főleg a nők számára nehéz a család nélkül.

– Nők is élnek itt?

– Igen, a negyedik emelet az övék. A szellőzőrácson mennek a vallomások. Cérnán lógatnak le cigit, levelet. Egy girbegurba, öreg cigány ember fölordít: „Júliám, imádlak!” Júlia nem lát le az udvarra, de boldog. Szőke hercegnek képzeli…

– Többször hallottam, hogy úgy megszokják az elítéltek, hogy mások szabják meg az életritmusukat, hogy kikerülve nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, és visszavágynak, sőt el is követnek valamit, hogy visszakerülhessenek.

– Ez a polgári életben elterjedt mese. Hatvanhat-hatvannyolc százalék a bűnismétlések aránya, több mint harminc százalék nem jön vissza többé. Fontos lenne a priuszosokat foglalkoztató alapítványok munkája, de nincs rájuk pénz. Óriási hiányosság ez; a működtetésük állami feladat volna. Legyen egy szociális háló, pártfogói felügyelet. A személyes pártfogóval már a börtönben ismerkedjenek meg a fogvatartottak, és a bíróság kötelezhetné őket, hogy odakint is tartsák velük a kapcsolatot. Olyan alapvető dolgokban segítenének nekik, mint a csekkbefizetés, hivatalos teendők intézése. Van, aki tíz évet ült, és nem tudja, hogyan kell metrójegyet kezelni. Honnan tudná?

A családon áll vagy bukik minden. A családtagok annyi levelet írnak, amenynyit akarnak. A bent lévőkre az ítélethozatalig sokkal szigorúbb szabályok érvényesek: nem telefonálhatnak korlátlanul, csak meghatározott időközönként fogadhatnak látogatót – havonta egyórányi időtartamban –, mobilról persze szó sem lehet. Jó magaviseletért jár plusz egy óra „beszélő”.

– Mit jelent a jó magaviselet?

– Például ha az elítélt szavalt egy ünnepségen, ha nincs vele semmi baj, ilyesmi.

– Ön kapcsolatba kerül-e külföldiekkel?

– Nem tartozik a feladatkörömbe, de néha elhívnak tolmácsolni. Például érkezik egy török állampolgár, aki német nyelvterületen dolgozott, vagy behoznak egy arabot, aki tud spanyolul. De előfordult olyan is, hogy másra kellett a nyelvtudás: egy magyar rab, akit nem nagyon érdekelt a hittan, szeretett volna megtanulni angolul. Mondtam neki, rendben van, de akkor fordítsuk a kétnyelvű – angol–magyar – Bibliát. Lehetséges, hogy nem korrekt árukapcsolás?…

Egyszer egy muszlim fordult hozzám – hozni kellett neki egy padlószőnyegdarabot, amin imádkozhat, ráadásul mintás nem lehetett –, panaszkodott, hogy Allah csak nem akarja meghallgatni. Kérdeztem tőle, tudja-e, merre van kelet. Persze nem tudta szegénykém – honnan is tudhatná? –, én meg mondtam neki, hogy na látja, ez volt a baj. Megnyugodott.

– Hogyan viszonyulnak Önökhöz a dolgozók?

– Nekik is a rendelkezésükre kell állnunk. Mindig munkát okozunk nekik, de közös az érdek. Volt rá példa, hogy hozzám fordultak, de csak kutyafuttában; elfoglaltak.

– Előfordul, hogy az elítéltek a szabadulásuk után megkeresik?

– Inkább az a célunk, hogy önállóak legyenek, nem szabad pátyolgatni őket. Az jobb, ha keresnek egy kinti lelkészséget, közösséget. De persze bármikor felhívhatnak, vagy ha másik börtönbe kerülnek, írhatnak, ha gondolják.

– Mennyit mesél el az élményeiből a családjának?

– Nem nyilvánosak ezek az információk. Próbálom a családot és a munkát különválasztani, nem terhelni őket, kikapcsolni, mikor kilépek a börtön kapuján. Szerencse, hogy hárman vagyunk a három börtönben, így meg tudjuk beszélni a legfontosabbakat. Sajnos az alapos kiértékelésre kevés az idő. Terapikus, vagyis segítő vagy úgynevezett szupervíziós, azaz külső szakember által segített beszélgetés ritkán adatik meg nekünk.

Több mint két órája beszélgetünk. Annyi mindenről lehetne még! Itt ül velem szemben egy ember, hihetetlen élményekkel, hosszú, gazdag szolgálattal a háta mögött és a jelenben is tömérdek feladattal ellátva… Ez az igehely jut eszembe: „Ti vagytok a föld sója…”

– Megnézi a kápolnánkat? – kérdi tőlem Bízik László.

– Persze!

Elindulunk, két emelettel kell följebb mennünk. Épp ebédosztás zajlik. A „tátikán” – azaz a zárkaajtón lévő felhajtható kis ablakon – át néhány emeletes vaságyat látni. Középkék az ágynemű, két elítélt hever a két alsó fekhelyen. Alig néhány négyzetméter az egész.

A kápolnát két zárka összenyitásával alakították ki. Barátságos faburkolat a padlón, a falakon. Ahogy belépünk, jobbra fapadok pár asztallal, balra nagy Krisztus-kép a falon, előtte kicsit balra egyszerű pulpitus. Az ajtó falsíkján fehér tábla.

– Nyelvtanfolyamokat is tartanak itt – magyarázza a lelkész.

– Számítógépezni lehet?

– Van börtön, ahol igen. Az internet használatára is oktatják a rabokat, de nem élesben, az nagyon veszélyes lenne.

Elindulunk lefelé, kabátom a kezemben, tekintettel a trópusi melegre. A függőfolyosó két partját összekötő kis hídon – a „trepnin” – vagy tíz-tizenöt rab ácsorog. Alig merek rájuk nézni. Nem félelem, hanem valami furcsa szégyenérzet feszít. Olyanok, mint egy ovis csoport, akik sétálni indulnak, vagy mint egy fiúosztály.

– Azt a!… – hördül föl egyikük, a többiek tompán morognak, mikor elhaladunk mellettük.

A lépcsőn haladtunkban két alak csatlakozik mögénk. Egy fogoly, előrebilincselt kézzel és kísérője. Mindig lemaradnak, legalább egy fordulónyira. A fogvatartott ötvenes, cingár alak, ritkás, őszülő haja hátrasimítva. Lehetne buszsofőr, postás, jegyszedő, bárki. Arca barázdált, szürke.

Újból a fémvizsgálóba érünk, majd visszaadom a vendégkártyámat, s igazolványom ellenőrzése után magamhoz veszem a csomagjaimat. Elköszönünk egymástól, kilépek az utcára, s hatalmasat szippantok a hűvös levegőből.

Babicz Beáta

::Nyomtatható változat::