Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Hűvös reggeli szél száguldott végig a huzatos peronon. Az emberek összébb fogták magukon a kabátjukat, és könnybe lábadt szemmel fordítottak hátat a dermesztő hidegnek. A vonat késett, mindenki fázósan toporgott a csomagja mellett, csak két virgonc kisgyerek szaladgált fáradhatatlanul körbe-körbe a rég elromlott csap mellett. Anyjuk elgyötörten üres tekintettel nézte őket, szórakozottan tologatva előre-hátra a babakocsit, amelyben egyévesforma apróság aludt félrebillent fejjel. Lábacskái tehetetlenül himbálództak a ringatástól, mint két kis szélfútta harangvirágkehely. Édes álma lehetett, mert pici szája időnként szelíd mosolyra húzódott.

Kedves arcát azonban nemigen figyelte senki. A közelben álló nagydarab, izmos fiatalember a fején walkmannel egy nagykendőbe bugyolált arcú, csinos szőke lányt figyelt elmerülten. Egy pocakos idős úr újságot próbált olvasni, elszántan küzdve az újra meg újra feltámadó széllel. A másik oldalon ápolt idős hölgy szorította magához görcsösen fényes gombú fekete retiküljét, és riadt pillantásokat vetett a pad felé, ahol kopott kabátban, rongyokba bugyolált lábszárral, kezében madzaggal átkötött fülű, mocskos szatyrot tartva egy nénike üldögélt.

Kétség nem fért hozzá, hogy nem a vonatra várt; valószínűleg a hideg elől éjszakára a váróteremben meghúzódó hajléktalanok közül való lehetett. Tán levegőzni vagy bámészkodni ment oda, talán a vonat érkezésekor eldobott, félig elszívott cigarettacsikkeket tervezte további hasznosításra felszedegetni. Most viszont egyetlenegy pontra nézett sóvárogva: az alvó csöppségre. A két nagyobb gyerek időnként egészen közel merészkedett hozzá kergetőzés közben, ilyenkor rájuk is mosolyogva tekintett. A gyönyörködéstől szinte megszépült ráncos, megviselt arca. A vadul száguldó szél bele-belekapott szedett-vedett ruházatába, de ő meg sem mozdult. Szemeivel itta, itta magába a gyermeki tisztaság keltette gyönyörűséget, s ki tudja, a szíve mélyén talán felderengett valami távoli halvány emlék is egy régi-régi időről, egy valamikori kedves, bájos apróság arcocskájáról…

Végre felcsendült a hangszórón a várva várt szignál. A vonat érkezését jelentette egy üresen zengő géphang. Az emberek mozgolódni kezdtek, felemelték csomagjaikat, és találomra indultak el velük valamerre – türelmetlenségük és izgatottságuk nem tűrhette tovább az egy helyben álldogálást.

A fiatalasszony magához rendelte rohangáló kicsinyeit, és a babakocsit óriási bőröndje mellé tolva nézett a távolba, ahonnan a vonat érkezik majd. Homlokát gondterhelten ráncolta össze, és nagyot sóhajtott, mintha csak magában fohászkodna: közel legyen az ajtó, ne kelljen sokat cipekednie. Nagyokat nyelt, zavarában és izgalmában hunyorogva nézett körül, mintha támaszt, segítséget keresne a felszállás nehéznek ígérkező műveletéhez.

A vonat nagy robajjal érkezett meg. Az ajtók előtt rögtön nagy tolongás kezdődött, innen-onnan a lefelé igyekvők méltatlankodása hallatszott, akiknek sehogyan sem sikerült utat törniük a peron felé. Nagy sokára aztán fogyott valamicskét a tömeg, a megérkezettek lassan eltűntek a kijárat irányában, a felszállók pedig nyomakodva, tülekedve léptek fel a magas lépcsőkön.

A fiatalasszony is a sorára várt, de három kisgyermekével sehogyan sem tudott előbbre jutni. Csöndes, de határozott hangon szólongatta az apróságokat: „El ne engedd a kezem! Maradj nyugton, nem mehetsz sehova, mindjárt mi is felszállunk!” A kicsik türelmetlenül forgolódtak, anyjuk erős kézzel fogta őket, mozdulni lehetetlen volt, csak a fejüket forgatták jobbra-balra, és szabad mancsukkal visszaintegettek a mosolyogva őket figyelő nénikének.

Végül maguk maradtak a peronon. Felszállt a fiú, közvetlenül a szőke lány után, és a vonaton volt már az újságos úr is, aki segített feladni az idős hölgy poggyászát. A távolban sürgetően intett nekik a kalauz, hogy igyekezzenek a felszállással.

A nő segélykérően nézett körül. Arcán mély aggódás és kétségbeesés rajzolódott ki. Ideges mozdulatokkal tolta fel a lépcsőn két nagyobbik csemetéjét. A kelleténél erősebb hangon dirigált nekik, hogy várják meg. Pedig a gyerekek meg sem mozdultak. Tán érzékeny kis lelkük megérezte, hogy valami tényleg komoly nehézség van a láthatáron, vagy az újdonság keltette bizonytalanság bénította meg lábaikat.

A bőrönd következett. Súlyosnak látszó, ormótlan csomag, mely egyáltalán nem illett gazdája törékeny alakjához. Riadtan figyelve az alvó legkisebbet, végül mégis sikeresen fel tudta vonszolni a lépcsőkön. Nagyot sóhajtott, és elszántan látott neki, hogy a babakocsit is feltuszkolja a vonatra. Próbálta oldalról, elölről, hátulról, de olyan magasra sehogyan sem sikerült felemelnie. A kalauz türelmetlenül integetett feléjük.

Az asszony nagyot fújt; görcsös akarásának kudarca konokká tette egyébként fáradt, de szép arcát. Még egyszer meg kellett próbálnia, egyedül, mert senkire sem számíthatott. A gyerekek riadt madárkákként bújtak egymáshoz, anyjuk hiábavaló igyekvése félelemmel töltötte el őket. A kicsi sírni kezdett a kocsiban, talán a rázkódás ébresztette fel. A nő idegesen mordult rá, tehetetlenségében elveszítette minden józanságát. Riasztóan magányosnak, elhasználtnak és kimerültnek tűnt.

Aztán hozzálépett a nénike. Vagyonkáját jelentő szatyrát a padon hagyta, szelíd, természetes mozdulattal lehajolt, és ráncos, piszkos kezeivel megfogta a kocsi két első kerekét.

– Ha szabad, szívesen segítek. Maga fogja hátul, és szálljon fel vele, én innen tolom. Látja, már fenn is vannak!

A fiatalasszony ámulva követte az utasításokat, meglepetésében még megköszönni is elfelejtette a segítséget. Az ajtó csukódása után azonnal elindult a vonat. Az ablakból még sokáig nézett vissza integetve két vidám kisgyerek és egy mosolygó anyuka. A kocsiban ülő legkisebb kíváncsi tekintettel forgatott a kezében egy kis piros lufit.

Kevesen utaztak. A fülkében hamar találtak helyet, szemben az ápolt idős hölggyel, aki érdeklődve figyelte őket.

– Láttam, nehezen szállt fel a kicsikkel – mondta. – Ki segített végül? Az a hajléktalan?

A fiatalasszony elmerengve figyelte az ablak előtt futó tájat. Aztán halkan, különös mosollyal válaszolt.

– Nem hajléktalan volt, aki segített, hanem egy ember.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::