A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Hosszú előkészítés után január 25–27-én Wittenbergben tartották német evangélikus testvéreink az egyház jövőjével foglalkozó kongresszusukat. A helyszínválasztás természetesen szimbolikus jelentőségű. Azt a szándékot hivatott nyomatékosítani, hogy tíz évvel a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója előtt a történelmi, lutheri szellemben induljon meg a reformfolyamat, mely az egyházat képes lesz felkészíteni az elkövetkező évtizedek kihívásaira.

A kihívások Wittenberg utcáin is jól láthatóak. Az NDK építészeti és stiláris maradványai nem űzik el ugyan a hely lutheránus szellemét, de persze nagyon is emlékeztetnek arra az időszakra, amikor a reformátor jelentőségét csupán az osztályharcban betölteni vélt szerepe miatt méltatták. A nyugati fogyasztói társadalom jól ismert attribútumai természetesen szintén jellemzik az utcaképet, de amire Luther valószínűleg végképp nem számított: a főutca egyik török büféjében a jellegzetes húsos szendvicset a hely és a multikulturális kor szellemének egyaránt engedelmeskedve így hívják: Luther Döner.

A Németországi Evangélikus Egyház (EKD) az elmúlt ősszel mintegy százoldalas vitairatot adott ki A szabadság egyháza címmel. Ez volt Wittenbergben Wolfgang Huber berlin–brandenburgi püspök, az EKD elnöke bevezető előadásának témája is. A szabadság mint a lutheri teológia egyik kulcsfogalma és a modern ember megannyi kísértést magában rejtő életének alapértéke Huber szerint meghatározza a valósághoz fűződő viszonyunkat, s egyben kijelöli a vízió horizontját is.

Előre kell bocsátanom, hogy a megjelent dokumentum nagyon sok kritikát kapott egyértelműen világias jellege miatt. Maga a cím is felháborított néhányakat, hiszen „hogy lehet Jézus Krisztus egyházát a szabadság egyházává leminősíteni?” A jelenlévők és az egyházi közvélemény többsége azonban elfogadta, hogy nem feltétlenül istenkáromlás, ha a korszerű közgazdaságtan, szervezet- és kommunikációelmélet fogalomrendszerét próbáljuk egyházi viszonyaink leírására alkalmazni.

A dokumentum természetesen a jelenlegi helyzet alapos elemzésével kezdődik. Mi is ismerjük a szekularizáció mértékét, a társadalom elöregedését és a „New Age”-ideológiák felvirágzását, melyben ugyanakkor akár egy új vallási reneszánsz megjelenését is sejthetjük. A vitairatban részletesen olvashatunk a templomok elnéptelenedéséről – különösen az egykori NDK területén jellemző ez a helyzet – és az ebből eredő pénzügyi problémákról. A szervezeti kérdések kapcsán felveti a dokumentum a Landeskirchék – nevezzük jobb híján egyházkerületeknek – számának csökkentését, gazdálkodásuk korszerűsítését, a nem kielégítően működő intézmények tevékenységének felülvizsgálatát. Pál apostol szellemében – „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok! (1Thessz 5,21; Károli-fordítás) – módszeres átvilágításra buzdít a dokumentum; ennek során persze az emberi viszonyokat is vizsgálat tárgyává kell tenni.

A megújulás záloga a minőségbiztosítás – írják a szerzők –, melynek érvényesülnie kell az egyházi alaptevékenységben is. A belső viszonyokban és a külvilágnak mutatott megnyilvánulások során meg kell határozni azokat a viszonyítási pontokat, melyek alapján a sokféleségben is biztos támpontokat kaphatunk a végzett munka minőségének megítélésekor. „Benchmarkolni” kell az egyházi tevékenységeket – mondják a szerzők a modern menedzsernyelvet alkalmazva.

Huber püspök megnyitó előadása után számos hozzászólás hangzott el; azt, hogy ki kaphat szót, sorsolással döntötték el. Terjedelmi okok miatt e hasábokon nem lehet minden részletre kitérni, ezért csak néhány hozzászólást emelek ki.

Egy teológushallgató a jelenlegi lelkészképzés túlzottan elméleti jellegét kifogásolta, ugyanakkor helyeselte a vitairatnak a lelkészjelöltekre vonatkozó követelményrendszerét: élő hit, vezetői és jó kommunikációs képesség, alkalmasság a „csapatjátékra”.

A gyakorlati teológia göttingeni professzora azt emelte ki, hogy a belső viszonyait tisztázó, élő egyháznak nem kell attól tartania, hogy a külvilág nem érdeklődik iránta. Azt a szűk mezsgyét kell megtalálnunk, melyen járva érzékenyen reagálhatunk a korszellem hatásaira, de mégsem válunk a részévé. Egy másik hozzászóló az egyház és a gazdasági élet közeledésének szükségességét vetette fel. Az evangélikus egyház, mint Németország legnagyobb munkaadója, nem kerülheti el, hogy minden egységében racionális gazdálkodó szervezetként működjön. Ez nem vezethet a küldetés akár csak részleges megkérdőjelezéséhez sem, de szükségessé teszi a módszerek megújítását.

Jó ismerősünk, Johannes Friedrich bajor püspök az ökumené perspektíváiról szólt. Véleménye szerint 2030-ig mindenképpen meg kellene születnie egy közös evangélikus–katolikus bibliafordításnak, és a két nagy egyháznak a diakónia területén is szorosabban együtt kellene működnie.

Egy parlamenti képviselő arról szólt, hogy az egyháznak fontos szerepet kell vállalnia a kulturális alapellátásban. Tudjuk jól, hogy „az ötödik evangélista”, Johann Sebastian Bach milyen fontos missziós eszközt adott a kezünkbe. Ugyanakkor az egyházzenén túl is vannak lehetőségek: közösségi tereinket egyre inkább meg kell nyitnunk a képzőművészet, az irodalom számára.

A szükséges változások meghatározását a tizenkét tematikai súlypont köré csoportosították a szerzők, melyeket Leuchtfeuernek, jelzőtűznek neveztek. Ezek adták a szekcióülések témáját is. Az egyház tevékenységének minden területét átfogó kérdéskörök (diakónia, gazdaság, oktatás, sajtó stb.) közül magam azt választottam, melynek címe alapján a leginkább általános képet kaphattam a jelenlévők gondolatvilágáról. Az én szekcióm címe Haza, identitás, minőség volt. Az ülés tartalmi részleteinél talán még tanulságosabb volt a módszertan, mellyel a két moderátor összegyűjtötte, rendszerezte, „üzenetekké” fogalmazta a résztvevők gondolatait. Sokan megmosolyogják, amikor felnőtt emberek nagy táblákra különböző színű és alakú kartonlapokat ragasztgatnak, vizuálisan is megkülönböztetve így a vita különböző szálait. Wittenbergben püspökök, laikusok, diakonisszák, egyetemi tanárok, nagyvállalatok menedzserei ragasztgattak lelkesen, így sikerült a harmincfős szekció minden számottevő felszólalását röviden rögzíteni, a hasonlóságokat, különbségeket kiemelni, fontos végkövetkeztetésekre jutni.

Minden eszmecsere magában rejti a konfliktusok lehetőségét. Ha arra törekszünk, hogy mindenki őszintén fejtse ki a véleményét, akkor szükségszerű az ütközés. Az ellentéteket nem lehet azzal a hangzatos szlogennel elintézni, hogy „sokféleségünk egységében rejlenek értékeink”. Ezért tehát minden új álláspont megfogalmazásához, kezdeményezés elindításához először is bátorság és bizalom kell. Bizalom abban a közösségben, mely hazát, otthont nyújt, elengedhetetlen része az identitásunknak, és minőséget követel meg a mindennapokban. Huber püspök zárszavában a konfliktusoktól sem visszarettenő együttgondolkodás képességét kívánta a jelenlévőknek a következő reformévtizedre.

Helmut Schmidt korábbi német kancellártól származik a mondás, mely szerint „akinek víziói vannak, sürgősen keresse fel a szemorvosát”. Az egyébként oly kiváló idős német politikus szállóigévé vált mondata gyakran bukkant fel német hitsorsosaink konferenciájával kapcsolatban is. A reálpolitika nagymesterének szavait néhány kommentár még azzal a felvetéssel is kiegészítette, hogy vajh mit szól a Jóisten ehhez a szánalmas emberi próbálkozáshoz. Erre a kérdésre egyébként a résztvevők maguk is keresték a választ, ki-ki kegyessége mértékének megfelelően próbálta feldolgozni és megválaszolni: ha árad a kegyelem, akkor mi lehet egyáltalán a mi feladatunk az egyház sorsával kapcsolatban.

A németül tudóknak őszintén ajánlom mind a vitairatot, mind pedig a Németországi Evangélikus Egyház honlapján (www.ekd.de) megtalálható kongresszusi hozzászólásokat, eredményeket. Óriási a különbség német testvéreink helyzete és a mi helyzetünk között. Ugyanakkor a modern világ közel azonos jelenségeivel kell szembesülnünk, ezért a jövőről való gondolkodás wittenbergi módszertanára érdemes odafigyelni. A nem is olyan távoli jövőben mi sem kerülhetjük el, hogy a mindennapos ügyeken és problémákon túl arról is elgondolkodjunk, milyen egyházat hagyunk gyermekeinkre.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::