Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) a napokban tette közzé egy 2006 tavaszán készült kutatás eredményét, amelyben három hétvégén – köztük két kiemelt ünnepen: húsvétkor és gyereknapon – vizsgálták a reggel hat és tíz óra között sugárzott gyermekműsorokat a két országos kereskedelmi csatornán. Az eredmény minden gyermeket szerető embernek és közösségnek, így egyházunknak is megrázó: a felnőttvilágban látható erőszak nemcsak elérte, de már szinte teljesen át is járta ezen csatornák gyermekadásait – mindezt a felhőtlen szórakoztatás (!) jegyében.

„Ez kedves. Úgy ünnepeljük a karácsonyt, hogy megöljük a Mikulást?” – rontanak rá egy rajzfilm szereplői a már aludni amúgy sem igen tudó gyerekekre vasárnap reggel 6 óra 24 perckor. Nem lehet elég korán kezdeni… Az ötlet „kedvességéből” persze az se farag le sokat, hogy mindez nem a szeretet ünnepén, hanem március végén hangzik el. Hét rajzfilmsorozat epizódjaiban árad tovább hétről hétre az erőszakos és félelemkeltő agyrém – legalábbis az ORTT szakemberei szerint ennyi a „fertőzött” hétvégi sorozatok száma.

De nézzük a vizsgálat megállapításait! A műsorszerkesztőket elismerés illeti, amiért hét szempont közül háromban teljesen komolyan vették felelősségüket, és egyszer sem szerepelt szex, meztelenség vagy kábítószer a mesékben. Azt is megkönnyebbüléssel olvashatjuk, hogy a „közönséges nyelvezet” is csak elvétve fordult elő – ha éppen a szokványos televíziós műsorokkal vetjük egybe a vizsgált gyermekműsorokat.

Mielőtt azonban előbújna felettünk az elnézés napsugara, és sajnálatos figyelmetlenségnek minősítenénk a fennmaradó néhány kilengést, írjuk le a sötét oldalt is: a meséket átszövik az erőszakos és félelemkeltő jelenetek. Az egyik csatorna kínálatában ötvenhárom százalékban, a másikéban is több mint a műsorok egynegyedében éltek ezekkel az eszközökkel, ráadásul bármiféle korhatár megjelölése nélkül! Ijesztő fény- és hanghatások, rettegést és agresszivitást fokozó magatartás, a szereplők arcán látható halálfélelem, állatok és gyerekek fizikai bántalmazása, félelemkeltő átváltozás a hősöknél – így teljes a lista. Mindez olyan szerkesztési technikával felszorozva, hogy a szelíd és durva műsorok áttekinthetetlenül váltják egymást, keretezik a „gyerekidőt”. Továbbá huszonöt és harmincnégy százalék között áll azon (felnőtt) témák aránya is, amelyeket a gyerek önállóan nem, csupán felnőtt segítségével képes feldolgozni.

A kereskedelmi csatornákon sugárzott mesevilág nem a mi magyar vagy európai világunk. Szinte teljes egészében amerikai és japán képsorokkal találkozhatunk, rajzfilm formájában. Ez a műfaj a gyermek számára a legnehezebben emészthető – eredetileg Walt Disney rajzfilmjei sem gyerekek szórakoztatására készültek! –, nem tudja a látottakat saját világába áthelyezni, a képernyőről érkező üzeneteket fantáziával vagy játék segítségével levezetni. Ami az említett mesékből árad, az nem a gyerekek élete. „A felnőttek diktálják az iramot, az ő fantáziájuk, elképzeléseik valósulnak meg ezekben az alkotásokban” – állítja a tanulmány. S ezzel meg is érkeztünk a való világhoz…

Milyen az a felnőtt-társadalom, amely képes saját jövőjét, a felelősségére és szeretetére bízott kicsiket beleszoktatni – igen, belekényszeríteni – saját erkölcsi, félelmeken és félelemkeltésen alapuló kilátástalanságába? „A hétvége reggeli/délelőtti, valamint a hétköznap délutáni/kora esti időszak leginkább egyedül a gyermekeké” – valljuk még be őszintén a kutatóknak. Egyedül a gyermekeké. Vagy inkább gyermekeké, akik egyedül vannak? Ki segít rajtuk, amikor magasra ugrik az agressziós szint, amikor nem szűnik a szorongás, és szervi betegségnek tűnő zavarokkal ad jelt magáról a sérült lélek?

Igen, sokszor a szülők sem néznek egyebet ennél, csak éppen filmsorozatokban. És ugyanúgy szoronganak és agresszívek, ugyanolyan deformált a lelkük. A kereskedelmi televíziózás pedig nagy lendülettel termeli az utánpótlást: múmiák és pókemberek lelkes rajongóit, a reklámzabálók kiszolgáltatott tömegét. Hétvégén reggel kilenc óra körül már százezres gyerektömeg ül a készülékek előtt mindkét csatorna adását figyelve! S közben mindenki tudhatja, hogy mindez inkább a pénzről és a hatalmi befolyásról, illetve az engedelmes fogyasztó megteremtéséről szól. Ezért üti az egyik főhős a másik kiesett szemét golfütővel a körülötte állók fülébe, majd orrába reggel 6 óra 58-kor, és ezért skandálják fél kilenckor a szellemek az áldozati oltárra fektetett gyerekek fölött: „Ijesztő szellemek megesznek titeket!”

Pedig a mese szólhatna másról is. Arról a szerepről, amelyet ősidők óta betölt a kicsik egészséges lelki fejlődésében, segítve, hogy megtanulják megkülönböztetni a jót és a rosszat; szólhatna a világról szerzett gyermeki tapasztalatokról, amelyeknek később segítséget, megoldást kellene nyújtaniuk az élet válságaiban. Érdemes mindezt eltiporni? Álságos, gyerekeknek címzett műsorok által? Megfeledkezve arról, hogy ez nyilvánvaló törvénysértés is egyben?

A gyereket ugyanolyan célközönséggé tettük, mint bárki mást. Miért hagytuk, hogy így legyen?! Tudjuk, a százezrekben ott vannak az evangélikus gyerekek és szüleik is! Ami ma talán könnyekbe fúló vita, az az elején csak egy gombnyomás lett volna… Olyanok döntése, akik tudják: a kereskedelmi televíziók befolyásolására egyetlen eszköz van, a nézettség. Olyanoké, akik felnőttek a gyermekeikhez. Olyanoké, akiket még zavar az ilyesféle zárókép: „A gyerekek elégedetten nevetnek a sírkövek mögött.”

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::