Keresztutak

Készülünk a nők 2007. évi világimanapjára

Hozzászólás a cikkhez

Paraguay soknemzetiségű ország, a bevándorlók országa. Németek, japánok, olaszok, spanyolok, lengyelek, ukránok találtak itt otthonra, az utóbbi időben pedig nagy számban települtek be brazilok. Asuncióban, a fővárosban jelentős magyar közösség is él, a legifjabbak által már a harmadik nemzedék képviselteti magát. Ezt az etnikai gazdagságot és a különböző népcsoportok egymásra utaltságát fejezi ki az a horgolt kézimunka, amely az idei világimanap jelképe.

A nanduti, ahogyan a guarani indiánok nyelvén mondják, pókhálót jelent. Vékony szálak kötik össze a terítő darabjait. Minden részlet más és más, mégis egy egészet alkot. A paraguayi világimanap-bizottság által készített képen a nanduti kék-zöld-vörös háttér előtt látható. A vörös a földet jelképezi, a zöld a növényzet és a fák buja sokaságát, a kék a tágas eget. Ez a kreatív kép utal az európai fehér és bennszülött kultúra egymásba fonódására, ahogyan egyetlen fonal és egyetlen szegély egységbe fogja a sokféle mintázatot. „A kompozíció szintézist próbál létrehozni természet, ember és Isten állandó együttélésének kifejezésére” – vallja a kép alkotója, Maria Victoria Servin. Az imanapra kiválasztott nanduti nekünk is üzen: az isteni kéz egymáshoz kötött minket, ránk bízta, hogy az ima, a cselekedetek szálain keresztül tartsuk egymást. Ennek a keresztényi felelősségnek példáját láthatjuk Paraguayban, a mennonita testvérek közt.

Északon, a Chaco régióban élnek e számszerűleg kicsiny – tízezer fős –, de hatásukban nagy jelentőségű közösségek. A mennoniták története a 16. századba, a reformáció idején felerősödött anabaptista (újrakeresztelkedő) mozgalomhoz vezet vissza. Nevüket Menno Simons fríz teológusról kapták, aki a Németalföldön gyűjtötte össze a hitközösség tagjait. Tanításuk szerint az állam és az egyház szétválasztandó; leginkább pedig a megtérés utáni felnőttkeresztség gyakorlatát hirdették. Paraguayba 1927-ben érkeztek meg az első családok, mert a hazájukban hitük miatt üldözték őket. Kedvező áron földterületeket vásároltak Paraguayban.

Nemcsak megélhetést találtak az országban, hanem a hitelveik gyakorlásához szükséges kiváltságokhoz is hozzájuthattak. Ilyen például a fegyveres katonai szolgálat alóli mentességük, az eskü megtagadásának joga, illetve hogy saját iskolarendszert, önkormányzatot építhettek ki. A spanyol hódítókkal és a később érkezett telepesekkel ellentétben ők nem űzték el földjeikről a bennszülötteket. Mennon Simons tanítását követték: „Aki belülről a Szentlélek tüzével, kívülről Isten igéje szerinti vízzel keresztelkedett meg, annak nincs más fegyvere, csupán a türelmesség, a reménység, a csendesség és Isten igéje.” Munkát adtak az indiánoknak, békességben élnek velük.

A mennoniták jól szervezett gazdaságaikban marhatartással, földműveléssel foglalkoznak. Ma Chaco vidéke az ország legvirágzóbb mezőgazdasági régiója. Ki gondolná, hogy őseiknek a 20. század elején vért verítékezve kellett meghódítaniuk az akkor még terméketlen vidéket? A jómód vágyat ébreszt másokban is. „Mintha aranyláz tört volna ki, úgy érkeznek ide hozzánk az idegenek” – mondja a filadelfiai mezőgazdasági szövetkezet könyvelője, Betty Wiens. Majd arról beszél, hogy mennyire másként értelmezik a munkát a különböző kultúrából érkező emberek. „Megpróbáljuk elmagyarázni nekik, hogy mi is milyen erőfeszítések, kitartás és szorgalom árán juthattunk el csupán ehhez a viszonylagos jómódunkhoz. (…) Keresztényként – és ez az igazán fontos – azonban azt mutatjuk meg, hogy mit is jelent a »szeresd felebarátodat«.”

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::