Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Valóban, a lélek él fában, bronzban, márványban, ha az alkotó, a szobrász nemcsak keze ügyességével, erejével formázza alkotásait – legyen az hatalmas szobor vagy kicsiny érem –, hanem valamit beleönt, farag, vés a maga kitárulkozó lelkéből is. Hiszi munkájának jelentőségét, örömét leli munkájában, szépségre talál a szépséget keresve” – olvasható Schelken Pálma gondolata Búza Barna szobrászművész 2002-ben a tihanyi bencés apátságban megrendezett retrospektív kiállításának meghívóján. Most, öt évvel később mindennek az igazáról magam is meggyőződhettem a kilencvenhetedik évében járó művész Százados úti művésztelepi otthonában.

– Művész úr, sokunk számára példa lehet az Ön vidámsága, optimizmusa és alázatos bölcsessége, amelyet a találkozásaink során megtapasztalhattam. Pedig tudom, hogy gazdag életútja során a sok öröm mellett számtalan nehézséggel, nemegyszer életveszéllyel is szembe kellett néznie.

– Valóban, többször is részem volt benne. Például amikor munkaszolgálatosként egy telefonvezeték átvágása miatt felhúzott gépfegyverrel a hátam mögött falhoz állítottak… De Isten ujja mindig mögöttem volt. Éreztem a nehéz élethelyzetekben, hogy vigyáznom kell, de azért bátran megpróbálhatom a merész dolgokat is.

Szeretem a Bibliát olvasni, József történetét mindig megkönnyezem. Minden reggel és este imádkozom, de emellett „forró dróton vagyok kapcsolatban a Teremtővel” – akkor szól hozzám, amikor akar, és én is akkor szólok hozzá, amikor akarok. De nem kérek tőle soha semmit. „Elemezzük” a napi programot, és megköszönöm neki a jót.

– Református családban született, édesapja, aki korán felébresztette Önben a művészetek iránti vonzalmat, a nagybányai festőművészekhez tartozott. Mégsem volt egyértelmű, hogy Ön is a művészi pályát választhatja.

– Mivel heten voltunk testvérek, édesapám nyitott egy fényképészműhelyt, hogy el tudjon bennünket tartani. Ebből aztán éppen hogy meg tudtunk élni tisztességgel. Ám a képzőművészeti iskolára nem volt elegendő pénz. Bár nagyapám kívánságára becsülettel kitanultam a kalaposmesterséget, én mindenképpen szobrász szerettem volna lenni. Tizenhét évesen aztán el is mentem a Magyar Képzőművészeti Főiskola felvételijére, nem törődve azzal, hogy nem felelek meg a feltételeknek – nem voltam tizennyolc éves, és érettségim sem volt. Ez csak akkor derült ki, amikor a jól sikerült vizsga után be kellett volna iratkoznom. Maga gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter adott engedélyt az iskola elkezdésére – a mai napig áldom a nevét. Az első lépésekhez az anyagi hátteret Sarkad elöljáróság havi százpengős ösztöndíja biztosította.

– Már a főiskolás évek alatt sorra nyerte a díjakat. 1935–36-ban az Országos Ösztöndíjtanács Önnek ítélte oda a római ösztöndíjat. Gondolom, ez csak tovább fényesítette a Teremtőtől kapott talentumait.

– Ez volt életem egyik legtartalmasabb éve. Az esztendő leteltével zárókiállítást kellett rendeznünk. Az alkotásokat meglátva a nagykövet elhatározta, hogy ebből egy nagyszabású kiállítást szervez. Így is történt; a tárlatot maga III. Viktor Emánuel király nyitotta meg.

A Vatikán hivatalos lapja is tudósított a kiállításról. Az egyik oldalán az én egyik munkámról készült fotó is szerepelt. A pápa, XI. Pius látta ezt – majd rövidesen üzenetet kaptam, hogy látni kíván. Tehát elmentem az egyik kihallgatására; nem beszéltünk, csak a szemembe nézett, és megáldott. A mai napig emlékszem arra a felemelő pillanatra…

– Tudomásom szerint nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor kapcsolatba került a katolikus egyház fejével.

– Személyes találkozásra nem került többször sor. Később a magyar püspöki kar megbízásából VI. Pál pápának elkészítettem a portréját, amelyet pappá szentelésének ötvenedik évfordulója alkalmából ajándékoztak neki. Ő pápai levélben köszönte ezt meg nekem. A harmadik alkalom 2001-ben volt: Mádl Ferenc köztársasági elnök a II. János Pálnál tett látogatásán az én porcelánból készült Házioltáromat adta át a pápának mint a magyar nemzet ajándékát.

– Ön református létére mintegy negyven évig a székesfehérvári katolikus egyházmegye „házi művészeként” is dolgozott. Hogyan kezdődött ez a nem egészen szokványos együttműködés?

– A katolikus egyházzal második elemista koromban Sarkadon kerültem kapcsolatba. Akkor már cserkész voltam. Az egyik katolikus barátom elpanaszolta, hogy megbetegedett az a fiú, akinek aznap ministrálnia kellett volna. Gondoltam, a cserkész ott segít, ahol tud, és elvállaltam a helyettesítést annak ellenére, hogy fogalmam sem volt róla, pontosan mit is kell tennem. Nagy igyekezetemben a füstölőért menve megbotlottam a lépcsőn, és nagy robajjal elestem a mise közepén. Később, a római ösztöndíjas évem alatt tűnt el végleg ennek a gyerekkori élménynek a kellemetlen tüskéje; nagy szerepe volt ebben annak a bizonyos pápai áldásnak… Miután hazajöttem, indultam a katolikus egyház által művészek számára meghirdetett jeligés pályázatokon. Többször is elnyertem a megbízásokat, ezután pedig már könynyen kaptam újabbakat. Így lettem állandó művésze az egyházmegyének. Örömmel készítettem el például a székesfehérvári püspöki székesegyház vagy a sümegi ferences templom keresztútját.

– Számos köztéri alkotása közül talán az egyik legismertebb Kálvin János másfélszeres életnagyságú szobra, amely a budapesti Kálvin téren áll immáron hetedik esztendeje…

– A magyar reformátusok II. világtalálkozójára készült el 2000-ben, de valójában 1928-ban döntöttem el, hogy erre a térre egyszer én fogom elkészíteni a Kálvin-szobrot. Diákként álltam a templom lépcsőjén a teret nézve, amely még abban az időben teljesen másképp nézett ki: a villamos a járda szélénél ment, a szökőkút még ott állt a tér közepén, és a mostani üvegpaloták helyén szép, neoklasszicista stílusú házak voltak. Hetvenkét évet kellett várnom a megvalósításra.

– Mi, evangélikusok is köszönhetünk Önnek egy szobrot – ez ráadásul azokban a nehéz időkben készült, amikor az egyházi tematikájú alkotásokért nemigen járt dicséret…

– Az Evangélikus Hittudományi Egyetem udvarán álló Luther-szoborra gondol. Az evangélikus egyház által a Deák téren elhelyezendő szoborra kiírt pályázatot Lux Elek nyerte el. Ő akkor már megbecsült tanár volt az Iparművészeti Főiskolán, én pedig fiatal művészként még csak a szárnyaimat kezdtem bontogatni. Nagyon megszeretett és barátjának fogadott engem. Később azonban súlyos beteg lett, meghalt, így nem készült el a szobor – a fej volt csak félig-meddig kifaragva. Közben kitört a háború, majd jött a Kádár-korszak, és egy ideig nem lehetett Luther szobrával foglalkozni.

Az 1970-es évek elején Káldy püspök megbízásából felújítottam, illetve befejeztem a félbemaradt művet az eredeti pályázati terv alapján. De a szobrot már nem lehetett a Deák téren felállítani; így került a teológia udvarára 1983. október 31-én.

– Ha gyorslistát készítünk a műveiről, a végeredmény több mint száz darab, nemes anyagból készült munka, ezenkívül negyvenöt köztéri műalkotás, továbbá számos plakett. A Magyar Nemzeti Galériától kezdve a Magyar Nemzeti Múzeumon át a Vatikáni Múzeumig – hogy csak néhányat említsünk – őrzik múzeumok és képtárak a munkáit. Többtucatnyi hazai és külföldi kiállításon vett részt, számos hazai és külföldi kitüntetés, érem és pályázati díj tulajdonosa; Sarkad város díszpolgára. Mire a legbüszkébb?

– Mindegyik munkám egyformán kedves. Úgy vagyok velük, mint egy üknagypapa az ükunokáival. Szeretem őket, de látom a hibáikat is…

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::