A vasárnap igéje

BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) – Mt 4,1–11

Hozzászólás a cikkhez

A názáreti Jézust a Lélek kiviszi a pusztaságba, ahol semmi sincs, ami elterelné figyelmét a szent küldetésre történő felkészülésről. Néma az ég, semmitmondó a föld. Ott a magány, amelynél már csak a kereszt magánya lesz nagyobb és fájdalmasabb. Egy nagy küzdelem drámai helyszíne. Valakinek meg kell váltania a világot, s erre nem vállalkozhat akárki! Csak az, akit nem győzhetett le a legsötétebb ellenség, a sátán, sőt akinek ereje volt ahhoz, hogy Isten Fia és Emberfia maradjon istentelen és embertelen körülmények között is.

Kísértés vagy próbatétel? Lehet, hogy egyik sem! De evangéliumi üzenet: íme a Győztes! Ekkor, a kereszt előtt még nem írhatjuk le, hogy victor quia victima; még nem gyönyörködhetünk a latin mondat lefordíthatatlan szójátékában, hogy győzött, mert legyőzték, hogy legyőzetve győztes… Majd a kereszt után igen! Most még csak készül a keresztre. Ez is hozzátartozik a különleges győzelemhez, ez a puszta emberlétünk egzisztenciális vákuuma. Talán egy zsúfolt villamos vagy éppen lépcsőház, esetleg formális családi ünnepség a mi pusztánk, ahol megremeg a lélek, mert sejti a bűn és a halál veszedelmét.

A názáreti Jézusnak három kísértésszerű próbatételt vagy próbatételszerű kísértést kellett érdekünkben kiállnia, hogy szívünkig hangozzék az evangéliumi üzenet: ha te nem is, de ő győzött! Hű maradt a mennyei küldetéshez, nem tántoríthatta el tőle semmiféle fondorlat. Démoni kacajjal – sajnos – sikert arathat ez az álisten emberpusztaságainkban, s mi bukhatunk tragikusan mélyre, de a Győző megáll hínárbűnbe keveredett létünk peremén, és kiemel belőle, kiszabadít bennünket az új életre a pusztító karmai közül.

A názáreti Jézus legyőzhette volna negyven nap után az éhség kínzó érzetét, megtörtént ez már – kényszerűségből – közönséges földi halandóval is; a templompárkány magassága sem kellett ahhoz, hogy emberileg lehetetlen dologgal kápráztassa el a cirkuszi látványosságért bárhova szaladókat. A harmadik kísértés átlátszósága és hazug volta még nekünk is feltűnhetne: ami nincs valakinek a birtokában, azt nem ajándékozhatja másnak semmilyen feltételek között sem. Aligha ezek voltak a legsúlyosabb kísértések vagy próbák. Sokkal inkább ez a gonosz és aljas provokáció: „Ha Isten Fia vagy…” Ha!

Nem mondhatjuk, hogy nekünk nem próbatétel a negyvennapos böjt, vagy hogy nem szeretnénk időnként valami nagy látványossággal elkápráztatni a „népet”, és hogy ne tetszene végre egy kis hatalmacska, amikor feljebb ültetnek. De a bűn rákja nem ebben van igazán. Az egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges, hogy a názáreti Jézus győzelmet arat az éhség felett, és legyőzi a cirkuszi mutatvány vagy a világi hatalom utáni vágyat. Ő mégiscsak Isten Fiaként volt ott a pusztában! A kérdés csupán ez lehetett (és persze ez sem kérdés): kinek engedelmeskedik a nemrég megkeresztelt Názáreti? Mikor és mivel bizonyítja, hogy ő valóban Isten egyszülött Fia!?

Ha isteni hatalmát – a sátán szavára – megmutatná azzal, hogy a köveket könnyedén kenyérré változtatja, akkor nem a mennyei Atya akarata teljesülne. Semmibe sem került volna a majdani mennybemenőnek, hogy látványosan leszálljon a templom párkányáról. Az aljas provokációt kellett legyőznie: „Ha Isten Fia vagy…” Csak rövidlátó földi ember vélheti úgy, hogy övé a hatalom mindörökké, ha „leborulva imádja” ezt a mutogatót. Az alattomos csaló azt kínálja bornírt cserére, ami nem is az övé. „Neked adom, ami nem is az enyém, ha leborulva imádsz engem.” Ez lenne a világtörténelem és világmindenség legrosszabb üzlete. Démoni üzlet. S lehet, könnyen lehet, hogy mi lépre megyünk. Mi, esendő emberek.

De egyrészt azért jött az Isten Fia, hogy győzelmet arasson a galád hazudozó felett, mely valóban sokkal erősebb a gyenge embernél. Megváltónk nélkül helyzetünk kilátástalan lenne, rettenetesen kilátástalan! Mert minket átver – szinte bármikor – ez a negatív, romboló erő, de itt van Jézus, aki kiemel bennünket végzetes és kárhozatos vereségeinkből. Csak engedjem, hogy ő felkarolja sötét mélységbe hulló, széteső életemet! Jött, hogy összeszedjen, hogy egybegyűjtse darabjaira hullott létem.

Másrészt jött az Isten Fia szent leckét is hozni, mert tanulnivaló mindig van. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem életbevágóan fontos a történést hozó Isten igéje is, valódi létünk igazi tápláléka! S érdemes figyelmesen átgondolnunk életünket, nehogy vallásosnak feltűnő tévedésből istenkísértők legyünk! Annyira pedig mi sem lehetnénk naivak, hogy vakon bevegyük a tulajdonjog megváltozásáról szóló mesét, mintha ez a világ nem Istené lenne, aki Fiát küldte hozzánk, értünk, miattunk! Ő a mi reménységünk! Az egyetlen reménységünk az életre – és az örök életre.

Ribár János

::Nyomtatható változat::