Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Nem mindennapi életpálya kezdődött el a 16. század első évtizedének elején, amikor az erfurti egyetemen már magiszteri fokozatot szerzett fiatal mansfeldi tudós, „Martinus Luder” gyors elhatározással a város Ágoston-rendi kolostorának novíciusa, majd egy év után, 1506 őszén fogadalmat tett szerzetese lett.

Viszonylag gyors egymásutánban követték egymást a rendi események: december 19-én a prior aldiakónussá, 1507. február 27-én a püspök pedig diakónussá avatta Luthert. Alig másfél hónappal ezután, április 3-án érkezett el a nagy nap: Johann Bonemilch von Laasphe mainzi megyés püspök a hatalmas erfurti dómban pappá szentelte a huszonnégy éves ifjút. Itt hallotta a szentelési imádság ősi szavait: „Add meg e szolgádnak, kérünk, mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd szíve mélyén a szentség lelkét, hogy tőled, Istentől kapja meg a papságnak ezt a második rendjét, élete pedig legyen az erények példája.” Ezután beöltöztették a liturgikus miseruhába, a püspök pedig megkente a kezét a balzsammal kevert olajjal. „Isten nevében felhatalmazunk, hogy az evangéliumot olvassad, mind az élőkért, mind a holtakért!” – mondta a püspök, majd társaival együtt békecsókot adott a felszenteltnek.

Az ezt követő napok az ünnepélyes első misére (Primiz) való felkészülés jegyében teltek el. A Mansfeldben lakó szülőkkel való egyeztetés után az apa és a rokonság számára május eleje kínálkozott alkalmasnak. Luther természetesen tanárát és felettes lelkipásztorát, Johann von Staupitzot is ott kívánta látni.

Április 22-én egy régi barátjának, Johann Braun eisenachi vikáriusnak is hosszabb meghívólevelet írt. Ebben többek között ezt olvashatjuk: „A dicsőséges Isten, aki egyedül szent minden cselekedetében, arra méltatott engem, a gyarló és minden ízemben méltatlan bűnöst, hogy csodálatosan felemeljen, és mindent átfogó irgalmasságával magas szolgálatára elhívjon. Ahhoz, hogy ezt az isteni jóságot megháláljam, e rám bízott tisztet a legjobb erőmmel kell ellátnom.” Levelében arra kéri még barátját, hogy az ünnepség után maradjon nála a kolostorban, és legyen egy időre ott a cellatársa.

1. május 2-án, Cantate vasárnapján került tehát sor a primíciára, az első misére. A fia döntésében csak részben megbékélt apa, Hans Luther, az édesanya, Margarete Lindemann, a testvérek és a széles rokonság húszfőnyi lovas bandériummal érkezett a városba. A nagybácsi, Konrad Hutter, valamint Luther egykori tanítója, Wigand Güldenapf is eljött Eisenachból.

Az Ágoston-rendi kolostor templomában a mise bemutatásakor Lutheren minden korábbit felülmúló belső feszültség és félelem vett erőt. Egy későbbi Genezis-előadásában így emlékezett erre: „Úgy éreztem, halálos bűnt követek el, ha bármit elvétek a szent cselekmény szavainál. Amikor a misekánonnak ehhez a mondatához értem: »Áldozom neked, az élő, egyedül igaz Istennek…«, annyira megrémültem, hogy el akartam rohanni az oltártól, s ezt meg is tettem volna, ha a priorom vissza nem tart. Mert azt gondoltam: »Ki az, akivel te beszélsz?« Ettől kezdve nagy rémülettel olvastam a misét, és hálát adok Istennek, hogy ettől megszabadított.”

Az oltáriszentség bemutatásakor történt jelenetet a Luther életét feldolgozó filmeken generációk egész sora is láthatta. Mély benyomást hagyhatott és talán hagy ma is sokakban a „Luther-élmény”: a stotternheimi vihar, az erfurti áldozatbemutatás, a kilencvenöt tétel kiszögezése, a wormsi helytállás, majd a pápai átokbulla…

Áldozópap? Reformátor? Eretnek?

Az erfurti papszenteléssel csírájában meginduló reformáció további alakulása és a kereszténység mai helyzete ötszáz év után a múlt egyoldalú értékelésének és egykori ítéleteinek átgondolását igényli: mindez a világ evangélikusságát önrevízióra, a római katolicizmust pedig revízióra serkentheti.

Dr. Fabiny Tibor (id.)

::Nyomtatható változat::