Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Szuper volt a konzultáció. Remélem, ébresztett embereket” – írta meg a véleményét e-mailben az egyik kerületi missziói lelkész azon alkalom után, amelyre Szeverényi János országos missziói lelkész hívta meg a Missziói Bizottság tagjait, az egyházmegyei missziói felelősöket, egyházunk missziós munkásait, valamint az espereseket. A március 21–22-én Piliscsabán tartott szokásos éves missziói konzultáción ezúttal több mint ötvenen vettek részt. A fő téma az egyházmegyén belüli missziói munka, a gyülekezetek együtt munkálkodása és az erőtlen közösségek segítése volt.

A találkozón két dolog volt igazán hangsúlyos: a lelki töltekezés és a közös útkeresés, az elkötelezett szolgálat ugyanis egyiket sem nélkülözheti. Az áhítatok és az evangélizáció az önvizsgálatra indítás alkalmai kívántak lenni – mind a személyes, mind a lelkészi lelkiismeret szintjén. Szembesítettek azzal, hogy Isten azért perel velünk, az ő szolgáival, mert bűnt lát az életünkben, s ezért elégedetlen (Zsolt 143,2). Figyelmeztettek, nehogy félretegyük azt a többletet, amelyet Krisztus jelent számunkra (1Pt 3,18 kk.); és kérdést vetettek fel: mi van akkor, ha azért nincs áldás a szolgálatunkon, mert mi magunk akadályozzuk Isten munkáját, ígéretének a teljesülését? (1Móz 18)

A beszámolókat, hozzászólásokat végig az együtt tusakodás jellemezte. „Hogyan tudunk alkalmat teremteni az evangélium hirdetésére, és hogyan tudjuk Jézushoz vezetni az embereket?” – ez volt a fő kérdés, amely egyaránt vonatkozott a vallásos, de „alvó” gyülekezeti tagok ébresztésére és a hitetlenek megszólítására. Többen fogalmaztak meg önkritikát: a lelkészeken valóban sok múlik, és sajnos sokszor nem is vizsgáljuk, hogy missziói látásunk egybeesik-e az Úréval. A hiba ugyanis abban van, hogy van-e egyáltalán missziói látásunk?

Léteznek működőképes modellek, amelyekből lehet tanulni – az evangélikus tapasztalatok megosztása mellett egy baptista és egy református vendég megszólalása is színesítette az eszmecserét. A cél mindenképpen a „terhes gyülekezetek plántálása”, azaz olyan új közösségek létrehozása, illetve régiek megelevenítése, amelyek már kezdettől törekednek az élet továbbadására. S ez alól a – napi gondokkal küzdő – kis gyülekezetek sem kivételek, mert az egymással való együttműködés életben maradásukat és missziós munkájukat segítheti.

A missziós munkaágakról is a gyülekezetek szemszögéből volt szó. A cigánymisszió nem csak a roma gyülekezetek alapítását jelenti. Szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy roma és nem roma egyszer majd természetesnek tartsa a közös templompadban való helyet foglalást – roma csoportok ezért szívesen vállalnak szolgálatot gyülekezeti vagy egyházmegyei alkalmakon. Az iszákosmentő misszióhoz úgy lehet köze egy-egy egyházközségnek, hogy jobban odafigyel a hazatérő, tünetmentes alkoholistára, vagy az alkoholproblémával küzdő testvért az orvosi és lelki segítség felé tereli. Külmissziós elkötelezettség lehet például egy gyülekezeti imakör megalakítása, amelynek tagjai rendszeresen fohászkodnak a külföldi misszionáriusokért, s ezzel a legfontosabbat, az imahátteret vállalják fel. A médiamisszió „aktivistája” keresi és továbbadja a környezetében élőknek a lelki épülést segítő sajtótermékeket vagy rádiós hanganyagokat. A férfi- és női misszió férfikörök és nőegyletek megalakítását szorgalmazza, mert általuk könnyebben útmutatást kaphatunk sajátságos feladatainkhoz, és választ is találhatunk kérdéseinkre. A kórházlelkészek örömmel fogadják a környező gyülekezetek bibliaköröseit, ha segítenek „begyűjteni” a betegeket az istentiszteletre. A börtönben végzett alkalomszerű szolgálatok pedig a gyülekezeti csoportot is építhetik.

A misszió tehát közügy – minden keresztény ember feladata. Közös útkereséssel és együttműködéssel talán áldásosabb is lehet…

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::