Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az előttünk álló időszak alapvetéseként fontosnak tartom leszögezni: egyházunk működésében mind az egyházi, mind a világi törvények betartását és betartatását elengedhetetlennek tartom. Sok helyen elmondtam már, hogy a demokratikus szervezetet egyházunk egyik legnemesebb hagyományának tekintem. Fontos, hogy a Zsinat által meghozott törvények maradéktalanul érvényesüljenek, ugyanakkor az is fontos, hogy az esetleg inkoherensnek, életidegennek bizonyuló törvények a lehető leggyorsabban módosításra kerüljenek. Mint az országos megválasztásomra való tekintettel legszélesebb körű legitimációval bíró egyházi vezető, fontosnak tartom, hogy az egyház operatív vezetése, elsősorban az Országos Presbitérium, kellő hatékonysággal tudjon működni, az egyházkormányzás döntéshozatali mechanizmusai ne nehezedjenek el olyan demokratikus, vagy annak tetsző közbevetések által, melyek hátterében csupán a kompetenciák tisztázatlansága állhat. Számomra is világos, hogy igen kényes egyensúlyról van szó, melyben nagy szerepet játszik a bizalom és a döntéshozatali mechanizmusok transzparenciája. Fontosnak tartom, hogy olyan kérdésekben, melyek egyértelműen a zsinat hatáskörébe tartoznak, a bizottságok állásfoglalása mellett az Országos Presbitérium álláspontja is artikulálódjon, még mielőtt a zsinat dönt az adott kérdésben. Egy olyan kis közösségben, mint a mienk, teljesen nyilvánvaló az egyes grémiumok egymásrautaltsága. Arról nem is beszélve, hogy az Evangélium üzenetének minél szélesebb körben való terjesztése, mint cél, nem tűr meg fölösleges belvillongásokat és presztízsharcokat: közös akarat nélkül nehezebben érünk célt, még akkor is ha tudjuk, hogy hitünk szerint az akarat nem elsődleges jelentőségű. Egyházunk története során minden bizonnyal épp ez volt leginkább eddigi sikereink záloga.

Összegezve tehát: az előttünk álló közel hat évben számítok a zsinat és az egyes zsinati tagok együttműködésére, ötleteire, jobbító szándékára, nemcsak az ülésszakok idején, hanem azokon kívül is. A magam részéről pedig ígérem, hogy mindent megteszek az egyház működésének átláthatóságáért.

Az újonnan megalakult Országos Presbitérium rendben megkezdte működését, megválasztotta tisztségviselőit, elfogadta ügyrendjét. A korszerű és ellenőrizhető ülésezési rend érdekében az ülésekről hangfelvétel és írott jegyzőkönyv is készül, ami a korábbi időszakhoz képest sokkal rendezettebb és jogszerűbb működést biztosít. Munkarendje kialakítása során a testület folyamatosan hatékonyságának javítására törekszik, melyben segítségére van az Országos Iroda üléseket előkészítő munkája. Az országos ügyész és a Zsinat elnökeinek jelenléte nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sikerüljön eligazodni törvényeink sokszor ellentmondásoktól sem mentes világában.

Az elmúlt hónapok üléseinek napirendi pontjai közül kiemelendő a lelkészi szolgálatból való felmentés kérdése, a Luther Kiadó igazgatójának kinevezése, az igazgatótanácsok megválasztásának előkészítése, az Üllői úti épületegyüttes sorsa, valamint az a számos anyagi ügy, melyek nagy része – a viharkárok okán – váratlan pénzügyi kihívások elé állította az országos irodát.

Ha egyházunk országos vezetése felelősen akar dönteni az egyes gyülekezetek részéről felmerülő – elsősorban persze anyagi természetű – kérdésekről, akkor elkerülhetetlen, hogy pontosabb információkkal bírjon az országszerte evangélikus tulajdonban vagy kezelésben lévő ingatlanokról, azok állapotáról. A korszerű vagyongazdálkodásnak elengedhetetlen feltétele, hogy pontosan tudjuk, hogy hol és mink van, milyen állapotban, kinek a használatában. Egy ilyen felmérés nem vonná kétségbe az adott gyülekezet illetékességét, ugyanakkor világossá tenné a helyi közösség vezetőinek felelősségét és segítené azt, hogy növekedjen az anyagi döntések átláthatósága, megszűnjön a korábban oly gyakran tapasztalt „kézből etetés” az országos központból. Egy pontos vagyonfelmérés elkészültével azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a költségvetés elkészítésekor is inkább érvényesüljön a szubszidiaritás elve az egyházkerületek és – megyék tekintetében, világossá téve ezzel az általánosan érvényes anyagi felelősséget egyházunk ügyeiért.

Pénzügyi mozgásterünk minimális, intézményeink működési feltételei az utóbbi időben jelentősen romlottak. Örvendetes, hogy egyes gyülekezeteink anyagi helyzete folyamatosan javul, ám az ország általános rossz gazdasági állapota miatt az állami forrásokból származó bevételeink jelentős mértékben csökkentek. Az intézményeinket sújtó állami elvonások egyházi forrásból történő pótlása nem lehetséges, pedig ha komolyan vesszük akár oktatási, akár diakóniai intézményeinknek az „evangélikus minőség” biztosítására vonatkozó kötelezettségét és elhivatottságát, akkor érdemes lenne megfontolni egy olyan pénzügyi alap létrehozásának lehetőségét, melyből finanszírozhatóak lennének a minőségjavító intézkedések. Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, nyílván határozott lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy egyházunknak az államtól való anyagi függősége mielőbb csökkenjen. Az országos offertóriumok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezért más módon kell híveinket megszólítani annak érdekében, hogy anyagi felelősségvállalásukkal országos intézményeinket is támogassák. Ezzel kapcsolatban mielőbb el kell kezdeni a külföldi és hazai egyházak tapasztalatainak gyűjtését, de egy újfajta egyházfinanszírozási modell megalkotása természetesen csak egy átfogó stratégia keretében lehetséges. (Lásd később)

Folyamatosan, ám változó intenzitással napirenden lévő kérdés egy lehetséges evangélikus kórház ügye. Szolgálatunk teljessége szempontjából valóban üdvös lenne, ha sikerülne egy ilyen intézményt nyitnunk, ugyanakkor jelenleg nem látom a bizakodásra okot adó állami készséget és azokat a pénzügyi forrásokat, melyek segítségével a fentebb már említett minőségi követelményeknek megfelelően tudnánk egy kórházat működtetni. Fontos, hogy a hazai egészségügyben napjainkban uralkodó zavaros helyzet tudatában is folyamatosan fürkésszük a lehetőségeket. E tevékenység magas színvonalára továbbra is garancia Cserháti Péter testvérünk alapos és odaadó munkája.

Egyházunk életében, egyes grémiumainak működésében észrevehető volt a választási ciklusok elejére általában jellemző átmeneti bizonytalanság. A munkaági bizottságok fokozatos „feltöltődése”, a régi és az új bizottságok közötti kompetencia-viták, az elhúzódó választási időszak, mely az elődöm és az én közöttem meglévő együttműködési képességet is nem egyszer próbára tette, lelassították a döntési folyamatokat. Mindezek mellett biztosítani kellett az egyházi adminisztráció folyamatosságát, az egyre kuszább és kiszámíthatatlanabb állami elvárásoknak megfelelő ügyintézést.

Az ügyintézés minőségéről és a munkatársak felkészültségéről szólva nem kerülhető el, hogy egy, a Magyarországi Evangélikus Egyház tevékenységének legkülönbözőbb területein felmerülő jelenségről szóljak. Kis egyház lévén természetes, hogy az egyházi és igazgatási hierarchiában olyan személyek dolgoznak együtt, akik közelebbi, vagy távolabbi rokonai, régi barátai, vagy ismerősei egymásnak, vagy akár csak nagy hagyománnyal bíró evangélikus családok sarjai. Ismerik, ismerjük egymást, erősségeinkkel, gyengéinkkel együtt. A régi ismeretség lehet a bizalom alapja is akár, ugyanakkor a hivatali fegyelem betartására és betartatására nem mindig alkalmas. Egyházszervezetünk kisebb, a feladatkörök sajátosabbak annál, hogy megengedhetnénk magunknak a teljes nyitást, tehát szükségünk van egyháztagjaink, hitbéli, vagy akár vér szerinti testvéreink közreműködésére. Ugyanakkor szervezetünk nagyobb annál, hogy megengedhetnénk magunknak a „testvéri közösség” egyfajta „uram-bátyám” - mechanizmusként való felfogását. E kettősséggel nem könnyű együtt élni, a szervezeti és az egyéni viselkedéskultúra finomhangolása szükséges ahhoz, hogy ne alakulhassanak ki diszfunkciók. Tekintettel arra, hogy nincs módszertani ajánlásom a jelzett probléma rövid távú megoldására, örömmel nyugtázom, hogy az országos irodaigazgató is felismerte a korszerű irodai működés megvalósítása szempontjából fontos feladatokat. Ennek jeleként értékelem az új irodaigazgató-helyettes, valamint a többi új munkatárs felvételét. Elkezdődött a belső szabályzatok rendszerének áttekintése, megújítása, ami az eddiginél jóval következetesebb és szigorúbb adminisztratív működést ígér.

Itt kívánok beszámolni arról, hogy az országos felügyelő a közelmúltban egy új, ám igen szerény irodát kapott az országos központ második emeletén. Nyílt pályázaton, körültekintő vizsgáztatás után az országos irodaigazgató-helyettes asszonnyal közösen kiválasztottuk a titkársági feladatok ellátására alkalmasnak tűnő kolléganőt, aki a jövő hónap elején munkába áll. Egyes konkrét, elsősorban egyházunk társadalmi, kulturális kapcsolatainak fejlesztésére vonatkozó feladatok ellátására megbízási szerződéssel Zászkaliczky Zsuzsanna, az Evangélikus Országos Múzeum munkatársa is segíti munkámat.

Az országos irodáról szólva fontosnak tartom az infrastrukturális körülmények rövid elemzését. A zsinat dönt az Üllői út 24. sorsáról, mely döntéshez – reménységem szerint és aktív közreműködésem nyomán – minden információt megkapott, illetve megkap. Ha bárki azt kérdezi tőlem, hogy költözés, vagy maradás-párti vagyok-e, a kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni.

Országos központunk jelenlegi állapota szégyenteljes, az ott dolgozó munkatársak számára demoralizáló. Számomra semmilyen magyarázat nem fogadható el azzal kapcsolatban, hogy miért jutott ilyen állapotra az az épület, melynek értékei mellett az esetleges eladás kapcsán most oly sokan szállnak síkra. Demagógia azzal érvelni, hogy az egyház pénzét más, elsősorban vidéki templomaink, intézményeink felújítására kellett költenünk. Noha a levéltár és a könyvtár állapota nem befolyásolja közvetlenül az országos iroda működését, a „sorsközösség” okán mégis meg kell állapítanom, hogy méltatlan és persze leginkább szomorú, hogy Luther Márton végrendeletéhez papírkupacok és feldolgozatlan iratok mellett vezet az út. Ez nem „levéltári romantika”, hanem rendetlenség. Ugyanígy megmagyarázhatatlan, hogy értékes könyvtárunk legszebb termei lesötétítve, piszkos, helyenként erős javításra szoruló falak között vegetálnak, tudományos minősítéssel bíró munkatársak pedig furcsa alakú átjárószobákban végzik egyházunk berkein túl is értékes munkájukat. Ehhez járul még az épület különböző részein sürgősen javításra váró hibák sora és a rossz épületgépészeti megoldásokból eredő magas fenntartási költség.

Ideális megoldásnak azt tartanám, ha a megfelelő költségráfordítással teljes körű felújításra kerülne sor az Üllői út 24-ben, melynek végén funkcionális, korszerű irodák, reprezentatív fogadó-terek alakulnának ki úgy, hogy megmarad a számomra is fontos felszentelt templom-tér és biztosítva van mind a levéltár, mind a könyvtár működéséhez, sőt állománybővüléséhez szükséges tér. Minden egyéb megoldást szükségmegoldásnak tekintek, melyekkel azonban – tekintettel anyagi állapotunkra – reálisan számolnunk kell. Amihez viszont nem férhet kétség, az az, hogy országos központunk épülete ilyen állapotban nem maradhat.

Örvendetes jelenség, hogy a megnövekedett egyházkerületi öntudat immáron önálló jelképekben is megnyilvánul, ugyanakkor fel kívánom hívni a figyelmet arra, hogy a médiamegjelenésért folytatott versenyben kevésbé engedhetjük meg magunknak, hogy amúgy is kis közösségünk részidentitásait látványosan a nyilvánosság elé tárjuk. Számos kiváló önszerveződés, kezdeményezés jelzi, hogy egyházkerületi vezetőink szívvel-lélekkel végzik feladatukat, melynek társadalmi hatása persze mindig közös Magyarországi Evangélikus Egyházunk hírnevét is öregbíti. Mint ahogy sajnos a kellemetlen esetek is – így vagy úgy – mindnyájunk renoméját rontják. Az egyházmegyék önálló jogi személyiséggé válása tovább bonyolítja a képet, ami számos távlatosan átgondolandó kérdést felvet mind a vagyongazdálkodást, mind más, tartalmi és anyagi vonatkozású kérdéseket illetően is.

Az ilyen és hasonló kérdések országos szintű megvitatására megfelelő fórumot kínál a felügyelők minden év novemberében sorra kerülő találkozója. Terveim szerint ezt a jövőben alaposabb egyházmegyei és – kerületi tematikus előkészítéssel szerveznénk, így az együttlét örömén túl gyakorlati haszna is lenne a konferenciának. Legutóbb a Déli Egyházkerület hasonló jellegű összejöveteléről értesülhettünk, melynek témája a lelkészek és világi tisztségviselők közötti feladatmegosztás volt. A felügyelők sajátos szerepét egyházunkban abban is látom, hogy ki-ki magával hozza és közkinccsé teszi világi foglalkozása kifejtése során szerzett tapasztalatait, ezzel is segítve egyházunk szervezeti megújulását, társadalmi beágyazottságát. A sajnos egyre gyakrabban tapasztalható társadalmi bajok, egyéni nyomorúságok, azok egyházunkba, lelkészeink közé is beszüremkedő jelenségei világossá teszik, hogy milyen nagy szükség van a szó szoros értelmében vett lelkipásztori, főpásztori munkára. A világi tisztségviselőknek nagy szerepe és komoly felelőssége van abban, hogy lelkészeink a „pásztorkodást” kellő intenzitással végezhessék. A következő évek fontos feladata, hogy e feladatmegosztás minden szinten jól működjék, a felügyelői munka minősége és persze elismertsége – mind egyházon belül, mind azon kívül – növekedjék.

Egyházkerületeinket, noha egynémely differentia specificajuk tagadhatatlan, általában ugyanazok a problémák gyötrik országszerte. A gyülekezetek elöregedése, intézményeik fenntartása, a hívek anyagi szerepvállalásának serkentése, a helyi nyilvánosság előtti megjelenés kérdése, egyáltalán egyházunk jelenlegi helyzete és jövője számos olyan kérdést rejt magában, melyek módszeres feldolgozása elodázhatatlanná vált. Németországi testvéreink hasonló munkája nyomán, melyet nyomon követtem, valamint Bogdányi Gábor konkrét javaslata alapján az Országos Presbitérium kijelölte Fabiny Tamás püspök urat és engem a stratégia módszertani előkészítésének megindítására, mely munka már el is kezdődött. Mivel feladatkörömbe tartozik „az egyház működéséhez szükséges források előteremtésének segítése” is, e feladat ellátását csak nagyobb összefüggésben, a működési feltételek általános vizsgálata nyomán tudom elképzelni. Tekintettel a feladat horderejére, a zsinatot az egyes munkafolyamatokról tájékoztatni fogjuk. A végső dokumentum a széleskörű vitát követően, természetesen csak a zsinat jóváhagyásával lép érvénybe.

Az elmúlt időszakban számos esetben a közérdeklődés fókuszába kerültek az egyházak,egyház és állam viszonya. A történelmi egyházak közül – számarányunk okán – ránk jutna a legkevesebb figyelem, ugyanakkor az általunk képviselt, felvetett ügyek valós társadalmi befolyásunknál nagyobb mértékben biztosítottak nyilvánosságot. Míg – részben önhibájukból, részben a média ellenségessége okán – más egyházak leginkább az állammal folytatott anyagi vitáik miatt kerültek az érdeklődés középpontjába, a Magyarországi Evangélikus Egyház az elmúlt időszakban a generációváltással és a múlt feltárása érdekében kifejtett tevékenységével vonta magára a figyelmet. Ez utóbbi tevékenység folytatása abszolút prioritást élvez, mert a világi közvéleményben egyházunk hitelességét erősíti. A múlt feltárása ezáltal a jövő egyik lehetséges zálogává is válik.

Az állami tisztségviselőkkel folytatott tárgyalások során azt tapasztalhattuk, hogy számos verbális gesztus ellenére egyelőre nem javult lényegesen az egyházak működésének feltételrendszere. Az egyházi kiegészítő támogatások mértéke és folyósításának módja továbbra is tisztázatlan, ami rávilágít a hazai egyházfinanszírozás megannyi anomáliájára. A vatikáni megállapodást felülvizsgáló bizottság munkája nyomán született dokumentum tartalmaz számos olyan kezdeményezést, mely hozzájárulhatna a helyzet tisztázásához, ám ezek a beszélgetések mindmáig nem kezdődtek meg. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy egyre erőteljesebben érvényesül a katolikus egyház primátusra törekvő szándéka, amely sok esetben állami részről is visszaigazolást nyer. Szorosan együttműködünk református testvéreinkkel, akiknek olykor kissé radikális érvelési módja, szóhasználata megfelelően készíti elő az általában evangélikus részről megfogalmazott kompromisszumos javaslatok elfogadását.

Csepregi András testvérünkkel, aki az Oktatási és Kulturális Minisztérium berkeiben felelős az egyházi kapcsolatok ápolásáért, a kezdeti nehézségek után sikerült jó munkakapcsolatot kialakítani. Többször tanújelét adta segítőkészségének, ami természetesen sosem mehet a más egyházakkal ápolt kapcsolatainak rovására. Ugyanakkor azt is meg kellett állapítanunk, hogy az egyházfinanszírozás kérdésében a Pénzügyminisztérium nemigen támaszkodik az OKM tisztségviselőinek véleményére. Ezért nem egy esetben az OKM tájékoztatása mellett közvetlenül a Pénzügyminisztériumhoz fordultunk.

A jelenlegi magyar közéletet számos súlyos konfliktus feszíti, melyekről egyházunknak lehet és kell is legyen véleménye. Az egészségügy, az adórendszer átalakítása, a bevándorlás kérdése csak néhány azok közül, amelyeknek sajátosan evangélikus egyházi szempontból történő, ám erősen a szakismeretre támaszkodó elemzése gazdagíthatná a témáról folyó diskurzust, bizonyíthatná egyházunk társadalmi felelősségét, és nyilvánosságot teremthetne számunkra. Mivel e megnyilvánulások nem kötődhetnek pusztán sem az országos elnökséghez, sem az országos presbitériumhoz, időhöz kötöttségük okán nyilván a zsinat plenáris üléseihez sem, ésszerű lenne a zsinat elnöksége és az országos elnökség által közösen felkérni az egyes témákhoz kötött ad hoc bizottságokat és közösen kiadni az általuk elkészített állásfoglalásokat. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt, ami napjainkban Magyarországon történik. Tekintettel arra, hogy most már – igaz csak első fokú – bírósági végzésünk is van arról, hogy az egyházi vezetők közszereplők, a közéleti kérdésekben való véleménynyilvánítást senki sem tekinthetné jogosulatlan politikai állásfoglalásnak.

Összegezve megállapíthatom, hogy országos felügyelői szolgálatom első öt hónapjában világossá vált: egyházunk aktuális ügyeinek intézése nem térítheti el figyelmünket a hosszú távú kérdésekről. Komoly kihívásnak tekintem e kettős feladat összeegyeztetését, különös tekintettel arra, hogy a felsorolt feladatokkal más egyházakban több főállású munkatárs foglalkozik. Kérem szolgálatomhoz a zsinat támogatását és jelentésem elfogadását.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::