A vasárnap igéje

NAGYSZOMBAT – 1Pt 3,18–22

Hozzászólás a cikkhez

Nagyszombat értelmezése kezdettől fogva sok spekulációra ad okot a teológusoknak. A legszellemesebb az a magyarázat, hogy Jézus, akit gyakran vádoltak a farizeusok azzal, hogy megszegi a szombatot, most maradéktalanul eleget tesz a munkatilalom parancsának: noha mások életét szombaton is megmentette, saját életét csak a szombat elmúltával veszi föl újra.

Egy első században keletkezett apokrif, Nikodémus evangéliuma azt is tudni véli, hogy Jézus a nagyszombati nyugalom idejét mire használta. Leírja az alvilág urának, Hadésznek a sátánnal folytatott párbeszédét. Hadész a sátán szemére veti telhetetlenségét, amiért nem éri be azzal, hogy a földön élt bűnösök lelkét ott tarthatja fogva, hanem még az egyetlen Igazat, Jézust is oda akarja hozni… Hadész érzi, hogy ereje kevés az Igaz fogva tartására, sőt miatta az Ádám halála óta ott raboskodó lelkek fölötti hatalmát is el fogja veszíteni. És valóban, Jézus az őt kísérő angyalsereg élén erővel töri fel Hadész birodalmának érckapuit, és diadalmas hadvezérként vonul be az alvilágba, miközben az angyalok a 24. zsoltár 7. versét éneklik: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” Az érkező Úr eloldja rabláncáról Ádámot és az ősatyákat a többi ószövetségi elhunyt kegyes lelkével együtt, majd diadalmenetben vezeti ki őket. Hadészt pedig láncra vereti, jelezve, hogy a földi halandók lelke fölött most már egyedül ő, az Úr rendelkezik.

Hogy Péter apostol ismerte-e Nikodémus evangéliumát, vagy éppen ez utóbbi íródott az apostol szavainak („Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak…” – 19. vers) ihletésére, nem tudjuk eldönteni.

Akárhogy is van, Péter levele nem a túlvilágon történtekről tájékoztat, hanem Krisztus halálának és pokolra való alászállásának a keresztséggel való kapcsolatára mutat rá. Azt állítja, hogy miként Nóé bárkája – igaz, csak nyolc ember számára – a megmenekülés eszközének bizonyult az akkori világot sújtó özönvíz hullámaiból, úgy a keresztség mindannyiunk számára a bűn végső ítéletéből, a halálból és a kárhozatból való megmenekülés eszközévé lett. Igaz, a bárkán tartózkodóknak is részük volt az özönvíz katasztrófájában, de nem merültek el, hanem az ítélet elmúltával új élet lehetőségét nyerték. Így a megkeresztelteknek is el kell szenvedniük a halált, de nem merülnek el benne örökre, hanem a megfeszített, de föltámadt Krisztussal való közösségben új, el nem múló élet lehetőségét nyerik. Mert a keresztség – miként Pál apostol vallja Róm 6,3-ban – Krisztus elválaszthatatlan társává tesz bennünket a halál elszenvedésében, de ezáltal legyőzésében is. Mert Krisztus, mint az egyetlen Igaz, éppen azzal győzte le a halált, hogy isteni hatalmát önként korlátozva, a mennyei Atya iránti engedelmességből és irántunk való szeretetből elszenvedte azt.

Csodálatosan fejezi ki Krisztus halálának legmélyebb értelmét a keleti egyház húsvéti liturgiájában újra meg újra ismétlődő mondat: „Föltámadt Krisztus halottaiból, halállal tiporva el a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozva.” Krisztus eme diadalának záloga a keresztségünk, mely – miként Péter vallja – „nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által”. Mert a halál nem önmagáért, földi létünk véges voltáért lett számunkra ítéletté. A bűn vált a „halál fullánkjává”, és emiatt lelkiismeretünk csak rettegve tud gondolni a bűnt gyűlölő Istennel való szembesülésre. Krisztus halála Isten bűnbocsátó szeretetének megkérdőjelezhetetlen jele, amelyre nézve lelkiismeretünk megbékélten, örömteli várakozással tekinthet az Istennel való találkozás elé.

Találóan mondja Luther a Nagy káté keresztségmagyarázatában, hogy keresztségünk bőséges mindennapi feladattal lát el bennünket: „A megtérés ugyanis valójában nem más, mint a keresztség…, ha tehát megtérésben élsz, a keresztségben jársz, amely nemcsak jelzi, hanem munkálja: elindítja és ösztönzi (…) az új életet, mert benne kapunk kegyelmet, lelket és erőt arra, hogy elnyomjuk az óembert, és előjöjjön és megerősödjék az új. A keresztség tehát mindig érvényben marad, és még ha elszakadunk is tőle, és vétkezünk, akkor is mindig szabad utunk van hozzá, hogy újra leigázzuk az óembert. (…) A megtérés tehát nem más, mint visszafordulás és visszatérés a keresztséghez. (…) A keresztséget tehát mindennapi ruhánknak kell tekintenünk, azt kell viselnünk állandóan, hogy mindenkor a hitben és annak gyümölcseiben éljünk…”

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::