Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Igen tisztelt Zsinat! Kedves Testvéreim! Egyházunk 2005. évi IV. törvényének – az egyház szervezetéről és igazgatásáról – 133. §-a így rögzíti az elnök-püspök sajátos feladatait: a) hivatalos kapcsolatot tart az ország más keresztyén egyházaival, külföldi egyházakkal, b) beszámol a zsinaton az országos egyház életét meghatározó lelki és közösségi eseményekről.

Hogy az a) pontban leírt kötelezettségeimet (kiegészítve az országos elnökségre vonatkozó 132. § a/ bekezdésében rögzített, a Magyar Köztársaság állami szerveivel és társadalmi szervezeteivel való kapcsolattartás feladatával) milyen eseményeken, találkozókon és tárgyalásokon tudtam 2006. március 1. és december 31. között teljesíteni, azt az 1. sz. mellékletben közölt – kizárólag az elnök-püspöki tennivalóimat rögzítő – programösszesítésem mutatja. Itt kell megjegyeznem, hogy – a püspöki tanácsban történt feladatmegosztás alapján – egyházunk külügyi szolgálatát a napi ügyekben 2006 őszétől dr. Fabiny Tamás püspök felügyeli. Erről és a püspökök felügyeleti területeiről a 2006. november 24–25-i alakuló ülésen már tájékoztattam a tisztelt Zsinatot.

Amikor jelen beszámolómmal eleget kívánok tenni a hivatkozott paragrafus b) pontjában előírt feladatomnak is, jeleznem kell, hogy ezt nem csak néhány esemény felsorolásával és rövid értékelésével kívánom megtenni. Ezért a konkrét eseményekre, alkalmakra csak röviden térek ki.

A mindhárom egyházkerületben megtartott missziói nap, a VI. Szélrózsa Országos Ifjúsági Találkozó, az őszi országos evangélizáció és az Október, a reformáció hónapja voltak azok az események, programok, amelyeket itt megemlíthetünk, és amelyek évente ill. kétéves ritmusban ismétlődnek. Megszokottságukkal együtt is mindig újra várt események ezek egyházunk életében. Mégis fel kell tennünk a kérést, hogyan tudnánk nyitottabb, egyre több testvérünket megszólító alkalmakká tenni ezeket.

Ami a Szélrózsát illeti, úgy látom, hogy az egyre inkább ifjúsági fesztivállá változó találkozó fiatalok százait vonzó programjaival – kétévente egyszer – elsősorban a pezsgő, nagy közösség élményével gazdagítja a résztvevőket. Különösen is azok számára lehet ez fontos, akik a Szélrózsák között, mivel kis gyülekezeteinkben, szórványhelyzetben élnek, nélkülözik a nagyobb közösség vonzó, megtartó erejét. Két irányban kell kritikus észrevételt is tennem. Egyrészt úgy látom, s tudom, nem állok egyedül ezzel a véleményemmel, hogy egyik-másik – sajátos liberális nézetet képviselő – programnak nem kellett volna helyet kapnia az ifjúsági találkozón; másrészt újra és újra hiányolom a sajátos evangélikus értékeinket vonzóan bemutató alkalmakat. A küldetését akkor fogja tudni még inkább betölteni a Szélrózsa, ha egyre többen megtapasztalják, hogy nemcsak a barátok és ismerősök, és nemcsak a „bulizás” (idézet egy Szélrózsa-fantól), hanem elsősorban valami / Valaki más miatt „jó nekünk itt lennünk”.

Amikor most a tízéves Szélrózsa eddigi szervező csapata átadja helyét egy újonnan felálló munkaközösségnek, megköszönjük az eddig fáradozóknak tízéves hűséges szolgálatukat, és áldást kérünk azokra a testvérekre, akik átveszik tőlük a stafétabotot.

A 2006-os esztendő három fontos eseményét kell még megemlítenem. Ezek időrendben a következők:

Március 25-én Miskolcon beiktattuk hivatalába dr. Fabiny Tamás püspöktestvérünket. Ez a nap nemcsak az Északi Egyházkerület, hanem egész egyházunk ünnepe volt. E helyen is Urunk áldását kérjük az új püspök életére és szolgálatára, szeretteire és egyházkerülete egész közösségére.

Október 13–14-én Orosházán ünnepeltük a Magyar Evangélikus Konferencia zászlóbontását. Minden bizonnyal igaza volt annak a testvérünknek, aki Ausztráliából küldte el üzenetét, amelyben – bár a MAEK megalakulását örömmel üdvözölte – elmondta azt is, hogy előbb kellett volna e fontos eseménynek megtörténnie. Reménységem szerint a késedelem ellenére sem a keserű Reményik-sor az érvényes: Elkéstetek, elkéstetek vele. Köztudott, hogy más nehézségek is akadtak. A Szlovákiai Evangélikus Egyház akkori vezetői részéről markáns ellenállást tapasztaltunk, és Dolinszky Árpádot, a szerbiai Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház szuperintendensét sem sikerült meggyőznünk, hogy szívesen látott alkotó tagja lehet a közösségnek. Mégis, a nehézségek ellenére is, reméljük, hogy a helyét és szolgálatának lehetőségeit még kereső MAEK lassan magára talál, és betölti küldetését. Ehhez kérjük minden testvérünk imádságát és támogató aktivitását.

Október 27-én Deák téri templomunkban iktattuk hivatalába egyházunk új országos felügyelőjét, Prőhle Gergely testvérünket. Az ő beiktatásával lezárult a tisztújítás – és bizonyos értelemben a generációváltás is – egyházunk vezetőségében. Urunk áldása kísérje őt felelős szolgálatában, személyes és családi életében!

Tisztelt Zsinat!

Nem kétséges, hogy a 2006-os esztendőben lezajlott általános tisztújítás minden szinten próbára tett bennünket. Örvendetes az, hogy túl vagyunk rajta; pontosabban, az igazgatótanácsok még előttünk lévő megválasztásával lassan túl leszünk majd rajta. Így eljön az ideje annak is, hogy az egész folyamatot értékeljük, tanulságait megfogalmazzuk, és a konzekvenciákat levonjuk. Nem szeretnék elébe menni ezeknek a mindnyájunkra váró eszmecseréknek, mégis két szempontot máris szeretnék a sorra kerülő megbeszélésekre tekintettel megfogalmazni:

1. ) Megfontolandónak tartom azt a kérdést, vajon nem lehetne-e a jelölési eljárást egyszerűbbé tenni, hiszen – különösen a városi gyülekezetekben – a jelölőbizottságokat olykor megoldhatatlan feladatok elé állították a jelenlegi előírások. (Pl. a jelöltség elfogadását kérdező bizottsági tagok számára egyszerűen nem voltak elérhetők a gyülekezeti tagok által jelöltek. Vajon nem lenne-e jó megoldás, hogy a jelöltállító gyülekezeti tagnak, csoportnak kellene beszereznie – egy előre elkészített sablon kitöltésével – az érintett jelölttől a nyilatkozatot.)
2. ) Megfontolandónak tartom azt is, hogy a gyülekezeti tisztújítást toljuk el a többihez képest. Megfigyelhető volt sok helyen, hogy az év folyamán egyre inkább lanyhult az érdeklődés, és olykor elszomorítóan kevesen voltak jelen egy-egy választó közgyűlésen. Érthető, hogy nemcsak a jelölőbizottságok, hanem a gyülekezetek is belefáradtak a hosszadalmas választási folyamatba. Ha a gyülekezeti szinten történő tisztújítás – esetleg a mostani mandátumok egy-két évvel való meghosszabbításával – későbbre tolódna, akkor a probléma nagyrészt kiküszöbölhető lenne. Ennek még az is jó hozadéka lenne, hogy a gyülekezeti presbitériumok, képviselőtestületek tagjai, mivel maguk nem frissen kerültek tisztségbe, megalapozottabban tudnának jelölteket állítani a magasabb szintű választásokhoz.

Előterjesztésem második részében három – egyházunk életét alapjaiban érintő – témát kell még a tisztelt Zsinat elé tárnom. Valamiképp mind a három a legnehezebb kérdések közé tartozik. Ezek a következők: 1. Általános helyzetelemzés, 2. Lélekszámokról őszintén, 3. Maradékelv vagy valódi áldozatkészség?

Az utóbbi időben egyre világosabbá vált, és ezt egyre több egyháztagunk is felfedezi, hogy a szekularizált – gazdaságilag a neoliberális erők uralma, morálisan a liberális/libertinista nézetek világosan felfedezhető hatása alatt élő – társadalom hatással van egyházunk életére. A belső elerőtlenedés, megfáradás, a házasság és családi élet válságjelenségei jelen vannak gyülekezeteinkben és lelkészi karunkban is. Távolról sem gondolom, hogy ez a hatás nem lenne kivédhető; de azt szomorúan és egyre növekvő aggodalommal látom, szinte megadtuk magunkat neki. Amikor gondolataim megfelelő formáját kerestem, hogy ezt az aggodalmamat a tisztelt Zsinat, kedves Testvéreim elé tárjam, felvillant előttem egy pár évvel ezelőtt olvasott interjú részlete. S úgy vélem, nem kell kísérleteznem esetleg kevésbé pontos megfogalmazással; hiszen ami itt olvasható, mutatis mutandis, sajnos a mi – nemzeti és (fájdalom!) egyházi – diagnózisunk is lehetne.

Hosszabban idézek most az interjúból, amely annak idején – talán nem túlzás – bejárta a világsajtót. A szörnyű 2001. szeptember 11-i merénylet után Anne Grahamtől, a világhírű prédikátor, Billy Graham lányától kérdezte meg egy riporter:

– Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyesmi történjen?

A válasz:

– Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történt, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki iskoláinkból, menj ki a kormányunkból, távozz az életünkből. És ő – amilyen úriember – csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha ugyanakkor arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül?

Később – többek között – még ez is olvasható az interjúban:

Aztán valaki azt mondta, jobb, ha nem olvassuk a bibliát az iskolában… – a bibliát, amelyik azt mondja: ne ölj, ne lopj, és szeresd felebarátodat, mint magadat. És mi azt mondtuk: rendben.

Aztán valaki azt mondta, hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végeztessenek, ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják a szüleiknek. És azt mondtuk: rendben.

Aztán egy bölcs vezető azt mondta, mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk nekik annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy szüleiknek erről beszámoljanak. És mi azt mondtuk: rendben.

Aztán valaki, az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Aztán valaki azt mondta, nyomtassunk újságokat meztelen nők képeivel, és hívjuk ezt a női test szépsége feletti egészséges, természetes csodálatnak. És mi azt mondtuk: rendben.

És a szórakoztató ipar azt mondta, csináljunk TV-műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget és a szabados szexet reklámozzák. És mi azt mondtuk: ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki sem komolyan, úgyhogy csak menjenek.

Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nem érzékenyebb a gyermekeink lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat. Talán ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van ahhoz, hogy AZT ARATJUK, AMIT VETETTÜNK.

Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Elég az ősi lakonikus mondta: Sapienti sat.

A 2. sz. mellékletről van itt szó. Azt kérem, ne magyarázkodjunk. Gondolkodjunk el figyelmesen azon, amit a táblázat mutat. S kérdezzük meg magunktól: Hol van 100 ezer testvérünk, akik pedig 2001-ben úgy nyilatkoztak, hogy számon tartják evangélikus voltukat. Nemcsak lelkésztestvéreimnek, hanem minden gyülekezeti vezetőnek és hittestvéremnek mondom: 2002-ben, amikor megjelentek a népszámlálási adatok, és szembesülhettünk azzal, hogy az egykor mieink közül is „hány lélek bolyong messze szórva”, én nem hallottam, hogy pásztorkutyák ugatása verte volna fel a magyar ugart… Hogy megleljük, és hazahívogassuk azokat, akik nincsenek itthon közöttünk.

S az már csak „átvezető kérdés”, miért nem érzi fontosnak a nyilvántartott gyülekezeti tagok nagy része, hogy részt vállaljon a közösség terheiből. Mert – a mai magyar demográfiai helyzetet ismerve – azt azért nem gondolhatjuk, hogy a „nyilvántartott” és a „választói” rovat különbségét a keresettel nem rendelkező kiskorúak adják! Számon tartja-e, hordozza-e, szereti-e őket a közösség? Tartok tőle, hacsak sürgősen meg nem változik gondolkodásunk, egész mentalitásunk, a helyzet még tovább fog romlani.

Kérem, Testvéreim, töltsék ki a táblázat hiányzó – a saját egyházmegyére és a saját gyülekezetre vonatkozó – adatait, és tekintsék egyfajta gyónó tükörnek. A költő intését se feledjük: Növeli, ki elfedi a bajt!

Itt a 3. mellékletre utalok, arra a táblázatra, amelyet már többször publikáltam. Úgy látom, mégis újra és újra szükség van arra, hogy ebbe a tükörbe is belenézzünk. Vállalnom kell az olyan, valóban elhangzott vádaskodó kérdéseket is, hogy „Mit képzel ez a püspök?” Ezt képzelem, és ezt tanácsolom, ami ebben a táblázatban olvasható. Pontosan tudom, hogy kényszerrel nem valósítható meg mindez. Óvok is a kényszertől. De nem vagyok hajlandó elhallgatni, hogy az a helyzet, amibe „beleszocializálódtunk” az elmúlt évtizedek folyamán, és amelyre ugyan mindig panaszkodunk, de a megoldásból ránk háruló felelősséget nem vagyunk hajlandók vállalni, magától nem fog megváltozni. Tudom, van olyan gyülekezetünk, ahol többen komolyan vették a táblázat ajánlásait. Természetesen nem azért, mert az egyházkerület püspöke mondta, hanem mert belátták, hogy az áldozatkészség belső tartalékait kell feltárni a gyülekezet érdekében.

A MAEK-ről szólva kifejeztem azt a reményemet, hogy nem késtünk el vele. A gyülekezetünk és egyházunk iránti áldozatkészség dolgában sajnos tény: ha még végzetesen nem is késtünk el (bár ki tudja?), de nagyon megkéstünk. Évtizedek halogatása és mulasztása teszi most olyan nehézzé helyzetünket. Ennek igazolására idézek Szabó Józsefnek, az egykori Dunáninneni Egyházkerület püspökének 1951. május 8-án kelt – gyülekezetekhez intézett – körleveléből:

Nyomatékosan kérlek és intelek titeket, hogy az őskeresztyén gyülekezet példája nyomán, templomépítő, egyházfenntartó atyáink szép gyakorlatához híven hűségesek legyetek a szeretet kenyerének megtörésében (a körlevél összefüggéséből kiderül, Sz.J. itt a gyülekezet szeretetszolgálatára utal – I.J.), a gyülekezet és az egyház anyagi gondjainak hordozásában. Most, amikor az állammal között Egyezmény értelmében a külső segély hamarosan csökkenni kezd, és egyházunk az önellátásra való áttérés küszöbéhez érkezett, múlhatatlanul szükséges, hogy híveink szeretetben munkás hite a jókedvű adakozás, lelkiismeretes és rendszeres áldozatvállalás gyümölcseit teremje. Az egyházközség vezetőségét és presbitereit külön is kérem, hogy ebben példamutatók legyenek, s a gyülekezet háztartásának zavartalan jórendjére lelkiismeretesen ügyelve, mindent megtegyenek, hogy a gyülekezet állami adókötelezettségének pontosan eleget tehessen, a gyülekezet tisztviselői pedig fennakadás nélkül, idejében megkapják teljes járandóságukat.

Ismételjük meg a dátumot: 1951! Talán egyetértünk abban, hogy valamikor végre el kellene kezdenünk?!

(2006. évi karácsonyi egyházkerületi körlevelemből idézem.)

Mostani, bekerített, kívül-belül szorongatott helyzetünkben sok csüggesztő tapasztalat szívja el erőnket. Külső ellenségeskedés, belső békétlenség, széthulló papi életek/családok, lelkészükkel meghasonlott gyülekezetek, a magunk mögött nem hagyott múlt terhe nehezedik ránk. Ettől mindannyian szenvedünk. Hát hogyne lenne számunkra 2007 igéje a fuldoklók utolsó szalmaszála! Ezt mondja az Úr: Én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd meglátjátok! (Ézs 49,19a) Mondhatunk-e mást erre az ígéretre: Uram, kezdd rajtam!

Ittzés János

::Nyomtatható változat::