Cantate

„Sorsfaggató”

Hozzászólás a cikkhez

A húsvét utáni hetekben nagyon különböző élethelyzetű, foglalkozású és képzettségű emberek vallomásait olvashatják arról, hogy mit jelent számukra az egyházzene és a kántori szolgálat. Ez alkalommal egy zeneszerző-zenetanár sorait ajánlom a figyelmükbe. (E. Zs.)

Az út, mely a baranyai Egyházaskozár orgonájáig vezetett, messziről, egyáltalán nem szokványosan indult. Pesten nevelkedtem, evangélikus hátterű, de szekularizálódott családban. A vallásról gyerekként annyit hallottam, hogy a templomok majd múzeumokká lesznek, Jézus „legendája” pedig szép humanista hagyománnyá.

Kezdettől muzsikusnak készültem. És ahogy a Genezáret-tó halászait a csodálatos halfogással, engem is szakterületemen szólított meg az Úr. Két kiváló tanárom, Soproni József és Sípos Éva óráin történt az első lépés, életem nagy találkozása a Bach-korálokkal. Bachot persze addig is rajongva szerettem. A korálokban azonban rögtön hallatszott, hogy itt többről van szó egy ember zsenialitásánál: valami személyek fölötti – és a legkevésbé sem múzeumi – erő sugárzik belőlük. A kollektív bizonyságtétel szelleme – ez akkor kínaiul csengett volna. De ez az erő megfogott. És emlékszem a pillanatra, mikor a korálkötetben egyszer csak ráakadtam a tízévesen, nagymamám temetésén hallott különös, ősi dallamra. Foszlányai megültek a gyermeki tudat egy zugában. Sűrűn elő-előjöttek, összeszövődve a nyirkos februári délután torokszorító emlékével. S most előttem állt a teljes melódia, a bachi harmóniák pompázatos köntösében.

Ettől fogva tudtam: a korálkötet atyai örökségem, személyes közöm van hozzá. Végigkísérték a korálok moszkvai konzervatorista éveimet is. A rajtuk szerzett összhangzattani vértezet sokszor kisegített, dallamaikat beleszőttem önálló munkáimba.

1. óta tanítok a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában. Itt, a fiatalok között találkoztam először mélyen hívő emberekkel. Vitapartnerből egyre inkább szövetségessé váltak, csiszoltuk egymást, mint kavicsok a folyómederben.

A következő lépésnél harmadik nagy tanáromat, Jurij Holopovot követtem: „Ne higgyenek a másodlagos irodalomnak, a forrást nézzék!” Így került elő a könyvszekrény mélyéről az „alvó ügynök”, nagyszüleim Bibliája, melyről hamar kiderült: csak a külseje poros. Akkoriban orgonáltam először istentiszteleten, egy véletlen folytán épp Bödecs őseim földjén, Beleden. Lelkésziktató ünnepség, zsúfolt templom, teli torokból zengő ének – Eljött hozzánk az üdvösség (EÉ 320). Nemsokára további alkalmak következtek az azóta lebontott ferencvárosi templomban, ahol az áldott emlékezetű Rédey Pál és Veperdi Ernő mellett tanulhattam bele a liturgiába.

1988-tól, mióta Bonyhádon élek, rendszeresen járok a közeli Egyházaskozárra, ahol évekig némán állt egy eredeti állapotú, gyönyörű barokk orgona. Most is ott vagyok majd minden vasárnap, kísérem az asszonyok kórusát; svábos tercelésük harmonizálása fel-feladja a leckét. Részt veszek a bonyhádi és a pécsi gyülekezet életében is. Időnként náluk is szoktam orgonálni, akárcsak Kismányokon, a kozári hangszer „bátyján”. Ennek az orgonának a restaurálását évekig szorgalmaztam, az eredményt életem egyik nagy sikerének érzem. Egy évtizede Johann Gyulával, az akkori szekszárdi lelkésszel megnéztük az egyházmegye összes orgonáját, és katalógust készítettem róluk.

A két imént említett műremek mellett kiemelkedik a szekszárdi, párja, a restaurálásért kiáltó györkönyi és a jó kétszázötven éves tamási orgona. E kis hangszerek nemigen vonzzák a mai csúcstechnológia termékeit kedvelő művészeket. Pedig bőven akad zene, amely hitelesen megszólal rajtuk. A falvakban, ahol állnak, tán az egyedüli esélyt kínálják a színvonalasabb zenei eseményekhez. És ha a zene mindenkié, akkor a falvak népéé is.

Szeressük, örökítsük tovább a korálokat! Egyházunkban mindenkinek tudnia kellene, micsoda kincsnek vagyunk hordozó cserépedényei! Ma olyan falvakban, ahol az idős asszonyok korálok százait fújják fejből, unokáik zöme a legprimitívebb „ifjúsági énekeket” is csak dünnyögni tudja. Nemcsak egy nemes dallamhagyományról van szó, mely abszolút mértékben, messziről felismerhető módon meghatározza zenei arculatunkat, identitásunkat, hanem Istennek az ige vetésére alkalmas, hathatós talajművelő eszközéről. Erre saját példám is bizonyság.

Győrffy István

::Nyomtatható változat::