Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Sohan János kántor életének háromnegyed részét az ősagárdi evangélikus templom orgonája mellett töltötte. Több mint ötven esztendeje kántorizál, de ma sem rutinból játszik. Szolgálatára rendszeresen készül, és legalább húsz perccel az istentisztelet kezdete előtt érkezik a templomba. Ötven esztendő után is megtiszteltetésnek érzi, hogy Urát és gyülekezetét szolgálhatja. Krisztus dicsérete jelenti számára életének koronáját. A napokban fehér asztal mellett elevenítettük fel a fél évszázados pálya meghatározó állomásait.

– János bácsi még kiskamaszként került a kántori szolgálat közelébe. Mi indította arra, hogy a „hangszerek királynőjével” szolgálja az Urat?

– Szüleim hívő bibliakörösök voltak Ősagárdon idősebb Harmati Béla nagytiszteletű úr idejében. Számomra is természetes volt, hogy az Úr lábai körül legyek. Tisztelendő úr áldott életű, szigorú ember volt. Odafigyelt a fiatalokra, nem szerette, ha téblábolnak. Miután Őrszigeti Lajos kántortanító – politikai okokból – már nem végezhette tovább a szolgálatát Ősagárdon, idősebb Harmati Béláné, Margit néni kísérte az istentiszteleti dicséretet. Férje eleinte az idősebbeket tanította orgonálni, de bizony ez – Holicza András bácsi kivételével, aki később szolgált is közöttünk – mindenkinek keservesen ment. Ezért a tisztelendő úr a fiatalokat küldte a fóti kántorképzőbe. Előttem Petyánszki András végzett, aki aztán Holicza András bácsival felváltva játszott is néhány évig. Szóval úgy kezdődött, hogy tisztelendő úrnak eszébe jutottam én is. Szólt édesapámnak, hogy alkalmasnak tart engem a tanulásra. Úgyhogy 1953. november 16-án, alig tizennégy esztendősen beírattak a kántorképző tizedik téli tanfolyamára. Két hónap után kitűnő eredménnyel lettem okleveles kántor 1954. február 19-én.

– Mikor és milyen körülmények között vette át János bácsi a kántori szolgálatot?

– A kántorképzőt elvégezve persze még nem voltam kész kántor. Tudtam, hogy sok gyakorlás és lelki előkészület előzi majd meg szolgálatba állásomat. Édesapám megajándékozott egy harmóniummal. Ez óriási dolog volt abban az időben. Sokat dolgozott érte, de nagyon szívesen adta, mert nagy álma volt, hogy a fia kántor legyen. Úgyhogy megkezdődhetett a felkészülésem. Legalább ötven-hatvan éneket kellett ahhoz ismerni, hogy az ember nyugodt lelkiismerettel a játszóasztal mögé ülhessen. Eközben jó iskola volt a helyettes kántori szolgálat két esztendeje is a galgagyörki gyülekezetben. Kéthetente biciklivel tettem meg a mintegy harminc kilométeres utat, olykor fagyban, máskor hőségben, hogy szóljon a gyülekezet orgonája. Nagyon szép idők voltak. Hálás vagyok érte az Úrnak, mert alázatot és hűséges egyházszeretetet tanultam belőle. Hiszen kitartás kell ám a kántori szolgálathoz is! Sajnos sokan lemorzsolódnak útközben… 1956-tól aztán Isten kegyelméből megkezdtem állandó kántori szolgálatomat Ősagárdon. Hálát adok érte az Úrnak, hogy ma is igényt tart rám, így ötven év múltán. És köszönöm neki azt is, hogy kántortársakat is adott az úton, a már elhunyt Dobos Mihály testvérem és – mintegy tíz esztendeje – Agárdi András személyében, aki egyúttal a község polgármestere is.

– Bár János bácsi még csak hatvannyolc esztendős, számomra híd a múlt és a jelen között, hiszen oly sok áldott lelkész mellett szolgált, akik ma már sajnos nincsenek közöttünk. Mennyi kedves ősagárdit kísért el utolsó földi útjára! Ma pedig együtt dolgozunk az Úr szőlőjében, és a jelen nemzedékének hirdetjük Krisztust. Mennyit változott az elmúlt évtizedekben gyülekezetünk lelkisége?

– A gyülekezet egyes korszakai nyilván egy-egy lelkész munkálkodásához kapcsolhatóak. Nálunk mindig az élő ige szólt, és ez ma is így van. Mindig gyümölcsöző volt az ifjúsági munka, és a hívek rendszeresen éltek az úrvacsora szentségével. De az biztos, hogy régen lelkesebbek voltak a hívek. Az ötvenes-hatvanas években nemcsak a templomba járás volt sűrűbb, de természetes volt, hogy otthon is elővették az énekeskönyvet, az imakönyvet és a Bibliát. Házi istentiszteleteket tartottak, és valahogy „énekes volt a lelkük”.

Fótról hoztam egy ébredési énekgyűjteményt, az úgynevezett „fehér énekeskönyvet”, amit házilag gépelve és bekötve sokszorosítottunk. Csodálatos evangéliumi énekek vannak benne, mint például a „Siessetek, hamar lejár…” vagy a „Szívem királya, érted sóvárgok szüntelen…” Örülök, hogy a fiatalabb generáció is szívesen fogadja őket ma, amikor reneszánszukat élik gyülekezetünkben ezek a dallamos, mély, biblikus szövegű énekek. Fájdalmam ugyanakkor, hogy állandó kórusuk nincs és nem is volt az ősagárdi evangélikusoknak. Pedig annyi a jó hangú testvér! De talán az ébredés szele majd meghozza a kórust is!

– Milyen nagyszerű dolog, hogy János bácsi szolgálatát mindig is örömmel támogatta a családja! Jó látni, hogy kéz a kézben jönnek az istentiszteletre. Kérem, mutassa be szeretteit az olvasóknak!

– Feleségem, Zsuzsanna negyvenhét esztendeje társam jóban-rosszban. Az elmúlt ötven esztendő szolgálatát tulajdonképpen együtt végeztük! Nem lehet családi háttér és „háttérimádkozó” hitvesi szív nélkül ilyen sokáig kitartani. Hálás vagyok érte a Mindenhatónak. Két fiam, András és László no meg az öt unokám is nagyon szereti az egyházzenét. Többen közülük hangszeren is játszanak. Igaz, úgy tűnik, az orgonán egyik sem lesz az utódom. Mostanában sokat gondolok arra, amikor leülök gyakorolni ahhoz a réges-régi harmóniumhoz: bárcsak megérhette volna az édesapám, hogy László fiam lett a fóti kántorképző gondnoka! Büszke lenne rá.

– És János bácsira is! Mint ahogy mi, ősagárdiak büszkék vagyunk. Erősítse meg az Úr, hogy még sokáig szálljon fel az ősagárdi templom orgonájától a Krisztus-dicséret a menny Urához az Ön szolgálatával!

Szőkéné Bakay Beatrix

Regionális hozzárendelés: ?sagárdi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::