Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A cím nem saját leleményem, hanem Esterházy Péter Termelési-regény (kisssregény) című munkájából kölcsönöztem. Azt szeretném vele érzékeltetni, hogy a bibliai eredetű metaforákat (ebben az esetben Mt 15,14-et) milyen sokszor idézzük és használjunk tévesen.

Természetes jelenség, hogy a nyelvet átszövik a bibliai tartalmú utalások, amelyeket már egészen szerény műveltséggel is meg lehet érteni. Így ha valakinek a tamáskodásáról vagy pálfordulásáról olvasunk, tudjuk, hogy e fogalmak eredetét az Újszövetségben kell keresnünk. Azt valószínűleg már kevesebben tudnák megmondani, hogy az „áll, mint Bálám szamara” milyen bibliai összefüggésben szerepel eredetileg, de a „mosom kezeimet” kifejezésről azért valószínűleg elég sokan asszociálnának a római helytartóra. Apropó, Pilátus! „Belekerültem, mint Pilátus a krédóba”, szoktuk mondani, ha számunkra idegen helyzetben érezzük magunkat. Eredetileg az lehet e szólás mögött, hogy eleink a pogány rómait nem szívesen méltatták arra, hogy nevét a Hiszekegyben említsék. (Véleményem szerint azonban Pilátus nagyon is jó helyen van ott: ezzel az utalással ugyanis azt jelezzük, hogy a Jézussal történtek nem a mesék vagy mítoszok világába tartoznak, hanem a történelemben gyökereznek.)

Április 11-én ünnepeljük a költészet napját. A szépirodalmat valósággal átszövik a bibliai eredetű metaforák. Miként érthetné valaki Ady költészetét úgy, hogy nem ismeri az olyan fogalmak forrásvidékét, mint a frigyláda, Illés szekere, Sion-hegy? (Az már a „hitetlenül hívő” költő nyelvi leleménye, hogy Az izgága Jézusok című versében olyan merész jelzőt is használ, mint az „elkrisztusodott”.)

A Biblia mellett az egyházi énekek is színezhetik egyik-másik költői alkotást. Ezúttal csak a két legismertebb protestáns himnuszra utalok. Kosztolányi Dezső „erős várunk, a nyelv” megfogalmazása természetesen Luther diadalmas himnuszában gyökerezik, míg a József Attila-i „Magamban bíztam eleitől fogva” (Kész a leltár) lázadóan fordítja ki a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű 90. zsoltárt. (Nagy Gáspár aztán még ezen is csavar egyet, amikor Magamtól féltem… című versében így ír: „Magamtól féltem eleitől fogva”.)

Hasonlóan gazdagon merít a szépirodalom és a köznyelv a liturgia szövegéből is. Az ősi istentiszteletek egyik legszebb része, amikor felhangzik a „sursum corda”, vagyis hogy „emeljük föl szívünket!”. Az áhítat nagy pillanata ez. József Attila ennek nyomán szinte könyörögve mondja: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli” (A város peremén), Kosztolányi pedig így határozza meg az egyedül helyes írói és emberi magatartást: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim!” Egy kortárs költő, Juhász Ferenc is beépíti egy versébe ezt a motívumot: „Emeld föl fejedet / büszke nép! / Viselted a világ / szégyenét! (…) Emeld föl szívedet/ nemzetem…” (Himnusz-töredék)

Az érdekesség kedvéért azt is meg lehet jegyezni, hogy a liturgia idegen nyelvét nem értő egyszerű emberek sokszor félreértettek és eltorzítva használtak egy-egy kifejezést. A Kyrie eleison (Uram, irgalmazz) fohászból, tisztesség ne essék szólván, bizony egy szolidabb káromkodás lett: azt a kirjelejszomát… Az úrvacsora szerzési igéiből a „hoc est corpus meum” („ez az én testem”) pedig a hókuszpókusz kifejezésben él tovább.

Hasonló félreértés áldozata néhány bibliai metafora, amelyet a mai köznyelv nem az eredeti értelemben, hanem adott esetben azzal éppenséggel ellentétes tartalommal használ. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy „nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal”, az kifejezetten a szervezetlenséget és összevisszaságot jelenti. Jézus viszont éppen hogy pozitív értelemben használta ezt a szokatlan képet: önzetlenül, szinte önmagunk számára is észrevétlenül kell adakoznunk, úgy, hogy „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” (Mt 6,3). A „pusztába kiáltott szó” is a hiábavalóságot jelenti, jóllehet Keresztelő János – Ézsaiás nyomán – önmaga prófétai küldetését, a Messiás érkezésének előkészítését határozza így meg: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit….” (Lk 3,4) Torzított formában él tovább Pál apostol intelme is. Ő ugyanis azt mondja: „…ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10), nem pedig azt, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Utóbbit ugyanis könnyen a munkanélküliek vagy éppen a fogyatékosok ellen lehetne fordítani.

Alighanem kortünetnek tekinthetjük, hogy bizonyos bibliai kifejezések az eredetihez képest tágabb, szekuláris jelentést kapnak. Ma könnyen karizmatikusnak neveznek minden erős akaratú vezetőt, jóllehet eredetileg ez csakis az Isten kegyelmi ajándékával, karizmájával rendelkezőkre volt érvényes. Hasonlóképpen vált egyre sápadtabbá az apokalipszis kifejezés: manapság már nem pusztán a végítélettel kapcsolatos titkok feltárását, hanem sokféle földi katasztrófát is értünk rajta. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az olyan, eredetileg csakis Isten számára „fenntartott” szavak, mint az imád, az oltári vagy éppen az istenít miképpen nyertek sekélyes értelmet.

Az ilyen ellaposodó jelentésnél is rosszabb az a tény, amikor a politika sajátítja ki a vallási nyelvezetet. A Harmadik Birodalom SS-katonáinak övén a „Gott mit uns” („Velünk az Isten”) volt olvasható. Mi keresnivalója volt az Immánuel-jövendölésnek (Ézs 7,14) ilyen helyen?! Hasonlóképp értetlenül tudom csak nézni az „In God we trust” („Istenben bízunk”) feliratot az amerikai dolláron. Isten neve helyett talán a mammonét kellene ráírni…

Ma már derülünk azon, hogy az ötvenes évek püspöki körlevelei a „jobban boldogul kettő, mint egy” (Préd 4,9) bibliai intelmével agitáltak a téeszszervezés mellett… Ugyanolyan visszaélés ez Isten igéjével és a bibliai nyelvezettel, mint amikor valaki így mondja a Credót: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Ettől természetesen még imádkozhatunk nemzetünk felemelkedéséért, de a feltámadás szót hagyjuk meg a maga újszövetségi értelmében!

Éppen ezért kellett szóvá tenni azt is, amikor jó egy éve az egyik politikai párt a „Jöjjön el az én országom”, előtte pedig egy másik alakulat a „Jöjjön el a te országod” mondattal kampányolt, ráadásul oly módon, hogy e felirat alatt egy kedves arcú kisgyerek szerepelt a plakáton. Őszintén szólva teológiailag az utóbbit érzem botrányosabbnak. Az első ugyanis csak elárulja egy bizonyos közösség önzését, a második viszont összemossa az ember és az Isten országát.

A legutóbbi országgyűlési választások finise nagyhétre esett. Virágvasárnap egy lelkipásztor teljes meggyőződéssel mondta, hogy az „áldott, aki jön az Úr nevében” (Mt 21,9) egy bizonyos politikusra érvényes. Biztos vagyok benne, hogy valamely pártot vagy politikust nem azzal támogatunk leginkább, ha ráolvasásszerűen alkalmazzuk rá a bibliai igéket. Itt azonban még ennél is többről van szó. Kénytelen vagyok az ilyen megközelítéseket blaszfémiának, istenkáromlásnak minősíteni.

Becsüljük meg értékeinket! Ne engedjük, hogy erőszakot szenvedjenek a megszentelt bibliai szövegek. Törekedjünk arra, hogy a hétköznapi nyelvben is helyesen idézzük a Szentírást. A költőktől nem vehetjük el, hogy ők – bizonyos teológiai és ízlésbeli határok között – bibliai metaforákat használjanak. Ám a politikusokat, illő tisztelettel, kérjük meg, hogy ezeket a képeket hagyják meg az egyházaknak.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::