A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nagycsütörtök este a csillaghegy–békásmegyeri evangélikus téglatemplom belső terét szenvedéstörténeti színpaddá alakították.

A barlangszerű, boltíves templomtér egyszerre mintha Jézus sírhelyévé válna, a közepét szabaddá teszik: a vörösfenyő padok kétoldalt a falhoz tolva fogják közre az alternatív színház terét. Most jó szolgálatot tesz a pad egyszemélyes változata, a trónszerű, terebélyes fenyőszék: Pilátus helye lett belőle az oltár előtt. Szemben vele, a bejárat kétszárnyú üvegajtaja előtt vetítővászon feszül, melyen szenvedéstörténeti képsorok peregnek: Jan van Eyck, Hieronymus Bosch, William Blake, Giotto alkotásai. Pilátus mögött oldalt háromszemélyes, pink színű estélyi ruhás női kórus. Karmesterük a rendező, Paál Gergely. Felcsendül Johann Sebastian Bach passiója, elsősorban a közönség számára. Az előadók többsége ugyanis siketnéma.

Hirtelen felgyorsulnak az események, megtelik a tér, középen színészek játszanak, táncművészek táncolnak, a kórus „jel-énekel”, a kivetítő villódzik, a zene szól, és hangzik a próza is két szálon: a János-passió és a helytartót alakító Erdős Balázs saját élete ihlette novella. A nézőt egyszerre szívja magába és löki ki magából a kavalkád, mert befogadhatatlan a sokféle, párhuzamosan történő esemény. Kapkodjuk a fejünket: hopp, egy vörös ördög táncos gördül, majd fehér női párja, az angyal libben tova, Pilátus hatalmas bilincseit csörgeti, Bach német szavakkal telíti a teret, a dramaturgiai összekötő szövegek pedig a projektorról, eltorzított „politológusfejektől”, eltorzított hangon érkeznek hozzánk. Ha nem futott el a Jézusra emlékezni kívánó az első tíz percben, akkor lélegzetét visszafojtva maradt a darab végéig.

Hogy miért?

A siketnéma kórus döbbenetes élményéért. A háromtagú kórus természetszerűleg el-elcsúszva egymástól, magyarul jeltolmácsolta Bachot. Ha figyelmesen követte a szájukat az ember – és így tett a magamfajta, aki a németet nem beszéli –, mondhatni feliratozták a passiót. A három hölgy egészen kiváló előadó. Később egyikük kivált, és mint egy a Jézust gyászoló nők közül, szólóba kezdett. Akkor látszott egész világosan, hogy ezek az emberek belső hangokkal élnek, belső zenére énekelnek és táncolnak. Lenyűgöző élményt adtak nekünk. Még a pink ruhát is megbocsátjuk a kosztümösnek.

Maradtunk Erdős Balázs játékáért, mert fogyatékkal élés ide vagy oda, régen láttam olyan átélt alakítást, mint az ő Pilátusa. Erdős Balázs visszaadta a színházba vetett hitemet, melyet az elmúlt évek számtalan produkciója elvett. Nem őt láttam a színpadon, hanem Jeruzsálem római helytartóját. Félreértés ne essék: ő kiválóan hall, és úgy ad elő, hogy belerengett a templomtér. Tóth Gergő néma Jézusa – miközben Bach énekesét hallottuk – Pilátussal jelelt. Olyannak jelenítette meg Jézust, amilyennek mindig is képzeltem: a rendkívül határozott, a csenddel parancsoló karizmatikus vezetőt, aki csak a lényegeset mondja. Erős, kimagasló alakítás.

Maradtunk, mert a gyönyörű zenére táncot is kaptunk két gyönyörű fiatal előadásában. Az angyal, Nagy Csilla profi táncművész, mozdulatai pontosak, kifejezők, és valami egészen különleges módon hiába forgott, pörgött, csúszott egy óránál is többet a fehér ruhácskában, mezítláb a padlón, még csak porosnak sem látszott, a talpa is tiszta maradt. Társa, az ördög, Vostenák György önmaga táncánál esztétikusabb volt. Persze hálátlan feladat profi társául szegődni.

Aminek azonban az égadta világon semmi jelentősége nem volt, az a kivetítősdi. Hacsak az nem, hogy a süketnéma művészeket segítette a tájékozódásban, de hát arra ott volt a karmester. Paál Gergely később így magyarázta a projektor szerepét: a kereskedelmi és zenei csatornákon felnőtt generáció vizuális dömpinget követel a színháztól is. E generáció tagjaként azonban ezt határozottan cáfolom. Ha a magamfajta filmre vágyik, moziba megy. Ha pedig a színház mellett dönt, akkor színielőadást vár. Ennyire egyszerű. Rossz előadáson semmifajta mozgókép bejátszása nem segít, jó darabnál pedig rontja a befogadói élményt, mert megosztja a figyelmet az előadók és a vászon között.

Paál Gergely rendezése számos briliáns ötlettel teli, hibája is csak ez: a billió briliáns elnyomja egymást, és fojtogatja a közönséget. A rendező részleges befogadásra kényszerít, megfoszt a teljes átéléstől.

Mindazonáltal 2007 nagycsütörtökén maradandó élménnyel emlékeztünk. Közösen a lelkében sérült és a fogyatékos, a gyászoló és a betegséggel küzdő, hiszen a szenvedés az ember legnagyobb próbatétele.

Donáth Mirjam

::Nyomtatható változat::