Cantate

Egyházzene és igehirdetés

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a héten útkereső gondolatokat olvashatnak arról, milyen is lenne az ideális evangélikus egyházzene.

„Kaposvár adott otthont a Magyar Egyházzenei Társaság VIII. kongresszusának március 14. és 16. között. A találkozó résztvevői (…) a különböző énekstílusok szerinti énekvezetés, orgonakíséret kérdéseit tárgyalták.” Így kezdődött a tudósítás hetilapunk március 25-i számában. Azóta motoszkál bennem, hogy az ott elindult gondolatmenetet folytassam. A másik oka e cikk megszületésének, hogy reagáljak a rovatunkban megjelent különböző véleményekre. Nem „nagy bölcsességekről” van itt szó, inkább összegzésről.

Ökumenikus közegben még határozottabban felvetődik a kérdés: melyek azok a tényezők, amelyek objektív, megkerülhetetlen módon meghatározzák az egyházzene jellegét, és melyek azok, amelyek a felekezettől és teológiájától, a gyülekezet nagyságától és jellegétől, a kántor (orgonista, karvezető) képzettségétől és ízlésétől függenek.

Objektív szempont, hogy az istentiszteleten elhangzó ének és zene megfeleljen egyházunk teológiai tanításának, valamint az alkalomhoz illő és megkérdőjelezhetetlen színvonalú legyen – szövegét és zenéjét tekintve egyaránt. Ezt akkor tudjuk leginkább teljesíteni, ha a lutheránus egyházzene évszázados, kikristályosodott kincseiből válogatunk.

Természetesen minden választás és döntés függ a konkrét közösségtől, helyzettől és személytől. Függ a közösségtől, annak hagyományaitól, nagyságától, kor szerinti összetételétől. Természetes, hogy akár egy gyülekezeten belül is minden kisebb csoport más énekeket énekel szívesen. A kántor (és a lelkész) feladata, hogy ismerje ezt a repertoárt, de ismerje az egyház alapénekkincsét is, és úgy alakítsa az ízlést, irányítsa az énekválasztást, hogy egyik szempont se sérüljön.

Alapvető fontosságú, hogy a gyerekek is megtanulják az énekeskönyvi énekeket; ha valaki megfelelő szakmai és emberi felkészültséggel, óvodás- vagy kisiskoláskortól tanítja ezeket, nincs gond a befogadásukkal. Csak akkor tapasztalható idegenkedés, ha az illető maga sem hisz a dologban, a jó zene átütő erejében. A probléma ugyanis az, hogy amit helyette kínálnak, többnyire primitívebb is, erőtlenebb is; ráadásul a legtöbb helyen az éneklés is, a gitározás is gyenge lábakon áll.

Sok múlik a helyzeten, az alkalom jellegén is. Mindenfajta zenének meg kell találni a megfelelő helyet; istentiszteletre inkább bevált, klasszikus evangélikus énekeket válasszunk, kötetlenebb alkalmakkor sorra kerülhetnek akár az újabb, kísérletezőbb jellegű dallamok is. Amit nem téveszthetünk szem elől: minden műfajból csakis a legjobbat, a legjobban!

Minden választás és döntés függ továbbá a kántor képzettségétől, ízlésétől. Különböző technikai szinten lévő muzsikusok végezhetnek áldásos munkát; ez elsősorban nem a zenei képzettségtől, hanem a lelkülettől, az alázatos hozzáállástól függ. De az is fontos, hogy senki ne higgye magáról: nem érdemes, nincs már mit tanulnia. Bármilyen szinten áll is egy egyházzenész, mindig van következő lépcső, ahová el lehet jutni, csak nyitottság és elszántság kell hozzá. A megújulásra kész személyiség képes erőt sugározni egy gyülekezet számára a zenében és a mindennapi életben egyaránt!

És a legfontosabb gyakorlati kérdés: mitől függ az istentiszteleti énekvezetés és -kíséret? Elsősorban az ének zenei stílusától (keletkezési idejétől), szövegétől (dicsérő-hálaadó vagy bűnbánati jellegű, objektív hangú vagy személyesebb megfogalmazású), metrumától (páros vagy páratlan lüktetésű); másodsorban a gyülekezet és a templom méretétől és attól, mennyire tudják az adott éneket. Zenei szempontból két csoport van: a feszes ritmusú és/vagy táncos karakterű, illetve a szabad(abb) ritmusú, a szöveg lejtéséhez alkalmazkodó dallamok. (Nem mindig könnyű megállapítani, mi hová tartozik; a kottakép megszólaltatás nélkül csalóka lehet!) Mindezek a tulajdonságok meghatározzák az ideális tempót és karaktert, amelyet minden éneknél minden alkalommal meg kell találni.

E kereséshez szerettem volna általános szempontokat adni, hogy minden kántor a maga helyén betölthesse hivatását; hogy az egyházzene – Luther tanítása alapján – igehirdetés legyen!

Ecsedi Zsuzsa

::Nyomtatható változat::