Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Valahol olvastam, hogy nehézsége miatt a kezdetekben a gobelineket férfiak készítették. A súlyos kárpitok szövésére kizárólag férfiemberek vállalkoztak. A derék francia kelmefestő, Gobelin mester, kinek – a hagyomány szerint – nevéhez fűződik a képes faliszőnyegek elterjedése, maga is az erősebb nemhez tartozott. S az iparrá lett manufaktúrák szövőmesterei, igen, tudom, jórészt takácsok voltak.

De a művészi gobelin készítésénél észrevétlen volt a helycsere. És szükségszerű. Nők ültek a kárpitok elé, s ha végignézem, ma a fonalak művészei, ahogy régen, otthon, a szövőszékek gazdái is, szinte kivétel nélkül mind-mind asszonyok.

Valamit tudnak a nők… Valami fontosat tudnak a titokról…

Egészen kicsi lány voltam, figyeltem egy párt. Mindig együtt láttam őket. A férfi, hivatásos katona. Egyenruhás, mosolytalan, magas, szép ember. A felesége nyúlánk, formás nő, ha kihúzza magát, szeme egy vonalban a férje szemével. Úgy simult rá a férfi ruháiból átalakított szigorú kosztüm, vonzotta a tekintetet. Nem csak a férfiakét. Hullámos hosszú szőke haja elterült a vállán. Mindig a férjére nézett, és mindig mosolygott. Egymásba karoltak, akkor is, ha csak álltak valahol. A férfi hallgatott, az asszony nézte őt, és mosolygott. Titok volt körülöttük. Annak a régi kislánynak megfejthetetlen, jóleső titok…

Szeretek idézni egy könyvből. Eszkimó asszonyok bölcsessége a címe:

„A férfi képes arra, hogy elszakadjon a világtól, hogy elszakadjon az érzésektől, hogy lélektelen legyen, mint egy báb.

A férfi képes arra, hogy hamis örömökben lelje kedvét, hogy pénz, hírnév, siker töltsék ki az életét.

A férfi talán le is élné ekként az életét, s csak a halál pillanatában döbbenne rá, hogy valaminek, talán a legfontosabbnak híján volt egész élete során.

A férfi képes erre, de az asszonyok nem.

A férfiakat az asszonyok kötik a világ teljességéhez.

Az asszonyok szeretnek és gondoskodnak, és a szeretet és a gondoskodás megóvja a férfiakat attól, hogy hamis életet éljenek.

Minden asszonynak tudnia kell, hogy az ő szeretete és gondoskodása nélkül elvadulna a Föld.”

A Tarisznya, ez a zsebbe való, ékszer-könyv, asszony-üzenet. Bárhol ütöm fel, akárhová lapozok benne, az. Üzennek a verssé szőtt kárpitok, s rímelnek az üzenetekre a titkokból szőtt, érzelmekből csomózott versek.

Valamit tudnak a nők…

Látom a halom nyers fonalat, s még előbb a gyapjút. Egyszer, a Tisza mellett, birkanyíróknak segítettem szétválogatni a juhganéjtól, bogáncstól, sártól szennyes gyapjút. Mondta a gazda, ne finnyáskodj, ne félj, nem tapad mocsok a kezedhez, meglátod! Úgy volt. A gyapjúszálak lanolinja lelökött a bőrömről minden tisztátalanságot. Rózsaszín ujjakkal válogattam a birkák lenyírt gyapját. Hetekig finom, lágy volt a kezem, puha, mint a kisbabák bőre…

Ez a gyapjúból sodort nyers fonál van előttem. Vagy a kenderkóc. A len szálkás kötegei. Látom Polgár Rózsát, ahogy megfesti a fonalait. Ahogy rajzol. Ahogy a szövőkeret előtt áll… Figyelem egyik bújtatást a másik után… Sorról sorra… Mikor kezd körvonalazódni a kép…? Honnan az a lágy hajlat… honnan a kiáltó hiány…

Valamit tudnak a nők…

Szeretem olvasni Saint-Exupéry mondatait a Citadellából.

„…aki mindenekfelett a szerelem várásába szerelmes, sohasem fogja megismerni a találkozást… Én azt mentem meg, aki elsősorban nem a tavaszt szereti, hanem egyik vagy másik virág belső rendjét, amelybe a tavasz bezárkózott… Aki nem elsősorban a szerelmet szereti, hanem azt az arcot, amelyet a szerelem öltött magára…

Mert béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbe tett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé, ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz. Mert megértettem, hogy az ember teljesen olyan, mint a citadella. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak tudata, hogy nem vagyunk. Mindegy miből, csak csinálja igazságát a parázsló venyigéből vagy a nyírásra váró birkából… Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat. Az elrévedező tekintet elveszti Isten látását…”

A kárpitok mellé rendelt versek – asszonyok versei. Válogatójuk ritka ajándékot adott. Lassan szabad csak megfejteni, sorról sorra, kárpitról kárpitra…

Imádságoskönyvet tart a kezében az olvasó. Úti batyut. Lapjain gyapjúból szőtt, szavakká csomózott imák…

Schäffer Erzsébet

::Nyomtatható változat::