Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mi lenne belőlünk, ha nem imádkozott volna értünk az előttünk járt nemzedékek egész sora? – gondolok egyre többször hálával erre a múltból áradó reménységre, amikor számot kell vetnem a mindennapok nyomasztó terheivel. Felmérhetetlen, hogy hányszor juttatnak bennünket ma is célba szülők, nagyszülők, már régen a porban nyugvó ősök és keresztény elődök könyörgései, vagy éppen miként állnak útjába a világot – benne a mi személyes, kicsiny világunkat is – egyre hatékonyabban pusztító gonosz sikerének. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy valami nagyon kikopott általában is meglankadt imaéletünkből: az Istenhez fordulás a jövőért.

Rogate vasárnapja ide vagy oda, érdemes-e, lehet-e az imádságról írni a lap első oldalán? Hiszen oda mindig valami figyelemfelkeltő aktualitás kívánkozik! És éppen itt kezdődik a gond: az imádság afféle általános igazsággá vált az életünkben, és csupán egyre ritkábban, egyre kisebb körben a napi csendesség, a leborulás vagy éppen a mindennapi küzdelmek hatékony fegyvere. Még ha hisszük és valljuk is, hogy Isten nagy kegyelme minden emberi kérést felülmúl, érdemes lenne egyszer papírra vetni azt a jövőképet, azt az eljövendő világot, amely a következő nemzedékek egyházáért és világáért szóló könyörgésekből szólal meg istentiszteleteinken, közösségeinkben, gyülekezeti és családi alkalmainkon. Pedig tapasztaljuk azt is, hogy milyen erő van ott, ahol a jövő útját szeretettel és Istenre tekintő bizalommal készítik a megérkezőknek, a kérdezőknek, a bekapcsolódóknak vagy éppen a távozóknak!

Lelki örökségünk is sokszor a múlt felhalmozott természeti és családi kincseinek a sorsában osztozik: a mindennapi haszon és kényelem reményében kiaknázzuk, mint a generációk munkájából épült házat, amelyre hitelt táblázunk egy hónap luxusnyaralásért, vagy a kőolajmezőt, amelyből drága vízrendszeren függő palotát építünk a végtelen sivatag és egy háborús világ közepén.

A felélés idejét éljük. Pedig tudjuk, hogy nem lehet csupán a régi források felhasználóiként élni! Imádságban is fel kell fakadnia a saját forrásnak, az Istenbe vetett bizalomnak és a mások iránti felelősségnek. Az éledés jele az, hogy egyházi kiadványaink között az imádságoskönyvek és -füzetek számítanak a legnagyobb „sikernek”, szinte néhány hét alatt elfogynak – ennek pedig azért is örülhetünk nagyon, mert sokan még megfáradt lelkészeink és egyháztagjaink közül sem ismerik ezeket!

Amikor egyre nagyobb kínnal vajúdik a világ körülöttünk, sürgető emlékeznünk arra a keresztény alapigazságra: a jövő nem kis részben imádságból épül. Talán nem véletlen, hogy egyre kevesebben látnak körülöttünk jövőt maguknak és szeretteiknek, miközben az imádkozók száma is egyre fogyatkozik. Pedig volna miért, kiért imádkozni… Hiszen ha Isten akarata még számít valamit, akkor nem a vállalt magzatok számát kell a szülészeti osztályok ágyszámához igazítani, hanem fordítva. Nem az oktatást és nevelést kell ideológiákhoz idomítani, hanem meg kell adni a mindenkinek kijáró egyetlen esélyt a boldogulásra. Nem a gyors nyereségnek kellene alárendelni a dolgozó ember értékét, hanem a közös haszonra kellene törekedni. Nem lehetne az igazságtalanságoknak és jogtalanságoknak áthullniuk a jogszabályok szitáján, hanem a becsületes embert kellene jutalmazni a munkájáért.

Hogy mi köze ennek az imádsághoz? Legyen elegendő indok, hogy mi sem a jelenünket, sem a jövőnket nem Isten nélkül képzeljük el, hanem az ő segítségére és áldására számítunk. Ezért lehetne, kellene szorgosan zörgetni azért, hogy áldás legyen minden tiszta, jó és becsületes szándékon, és Isten mentsen meg bennünket minden becstelenség, önzés és hiábavaló emberi elmeszülemény hatalmából. Kérni kell azt is, hogy visszataláljunk a könyörgés lelkéhez, a lelki órákhoz, szavakhoz, világlátáshoz, s hogy a keresztény egyház ne fáradjon meg őrállói feladatában. És mindezen túl meg kellene fogni minden jó szándékú ember kezét is, hátha megéreznek valamit még a kezünkön az összekulcsolt ujjak biztató szorításából.

És még valami: kérjetek, és adatik nektek! – így szól Jézus Krisztus parancsa. Boldog az a nemzedék, amelyet ez a reménység őriz meg minden csüggedéstől, terméketlenségtől és hitehagyástól a jövő számára. Hiszen a jövő most épül, tehát: rogate! Imádkozzatok!

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::