A vasárnap igéje

MENNYBEMENETEL ÜNNEPE – Mk 16,14–20

Hozzászólás a cikkhez

A húsvét utáni Krisztus-megjelenések mindegyike magán viseli annak jelét, hogy a feltámadt Jézus nem része ennek a világnak, többé nem érvényesek rá a természet törvényei. Az egyes megjelenések között nem lehet megadni Jézus tartózkodási helyét. Ha megjelenik, nem látják, hogy valamilyen irányból közeledne. A húsvétvasárnap este zárt ajtók mögött ülő tanítványoktól nem kér bebocsátást, hanem egyszerűen csak megáll közöttük. Ott terem! Láthatóvá lesz. A teológia nyelvén: kinyilatkoztatja magát. Mint aki addig is ott volt, csak láthatatlanul. Rögtön felveszi az asztal körül folyó beszélgetés fonalát, hiszen hallott minden szót, ami elhangzott. Jelen volt egész idő alatt, csak a földi érzékek számára felismerhetetlenül.

Hogy Jézus az Isten jobbjára ült, éppen ezt jelenti: láthatatlanul mindenütt jelenvalóvá vált. És ez nem passzív jelenlét, mert – mint az Ótestamentum ismételten állítja – az Úr jobbja szüntelenül munkálkodik.

A Márk által leírt utolsó Krisztus-megjelenés annyiban különbözik az előzőektől, hogy amíg a korábbi megjelenések végén a feltámadt Jézus egyszerűen csak eltűnt a tanítványok szeme elől, addig most láthatóan Isten jobbjára emeltetett. Ezzel kezdetét vette az a ma is tartó világkorszak, amelyben Jézus tanítványainak és követőinek látás híján kell bizonyosságot nyerniük arról, hogy Mesterük nem hagyta magukra őket, hanem – mint ígérte – velük van mindennap, a világ végezetéig. A csődöt mondó öt érzékszerven túl a hit az embernek az a hatodik megismerő szerve, mellyel mindig megbizonyosodhat Jézus jelenlétének valóságáról.

Jézus tudta, hogy övéinek a látás híján való hit már akkor sem volt erősségük, amikor még testben közöttük volt. Tudta azt is, hogy mennybemenetele után olyan idők jönnek, amikor övéi hite számtalan megpróbáltatásnak lesz kitéve. Ezért előre gondoskodott mankókról, amelyekben hitük minden időben megfogódzhat.

Ilyen mankó a hirdetett evangélium, amelyben a hit mindig felismeri annak a jó Pásztornak a hangját, aki övéit újra meg újra nevükön szólítja. De mankó az imádság is. Aki Jézus nevében, hittel imádkozik, azért Jézus közbenjár, hogy felismerje Istenben a szerető mennyei Atyát, akit nemcsak retorikai okból szólíthatunk meg így: Mi Atyánk…

És nem utolsósorban mankók a szentségek. Mankó a keresztség, amelyben hitünk főleg olyankor találhat támaszra, amikor elbizonytalanodunk Isten szándéka felől. Amikor az élet nehézségei, kudarcai láttán felmerül bennünk a kérdés: Isten vajon gyermekének tekint-e még bennünket? De mankó a keresztség olyankor is, amikor mások közlik velünk „csalatkozhatatlan” ítéletüket: „Te nem vagy Isten gyermeke! Túl nagyok hozzá a bűneid!” Valahányszor ilyen gondolataink támadnak, vagy ilyet hallunk, bátran hárítsuk el, és feleljünk így: „Meg vagyok keresztelve!” Ezt senki sem teheti meg nem történtté! A keresztség eltörölhetetlen jele annak, hogy Isten mellettem kötelezte el magát. Ő biztosan hűséges, és életem végéig gyermekének tekint! Luther is így vall hitének legnehezebb próbatételéről: „Azokban a napokban hitem a keresztség szentségén kopogtatott, mígnem megtapasztalta, hogy aki állhatatosan zörget, annak valóban ajtót nyitnak.”

Mankó az úrvacsora is. Ha nem kételkedünk abban, hogy az oltár elé térdelve valóban Krisztus testében és vérében részesülünk, akkor – így mondja Luther – Isten Krisztus testével és vérével kiáltja bele a torkunkba: „Ő a te bűneid bocsánatáért halt meg a kereszten, a te bűneid bocsánatára adta kínokra a testét, a te bűneid bocsánatára ontotta vérét.”

De mankó az úrvacsora olyankor is, amikor magunkra hagyva vergődünk az élet elénk tornyosuló gondjaival, talán egy aggasztó betegséggel vagy egyenesen a halállal küzdve. Ilyenkor hitünkkel kopogtassunk bátran Jézus igéin: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56), és „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én föltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,54) Aki hitével kitartóan kopogtat ezeken az igéken, nem csalódhat, mert megnyílik előtte „megváltásunk szent titka”: megtapasztalja, hogy nincs egyedül, mert Krisztus vívja győztes harcát benne, vele és érte. Ezt jelenti, hogy „Isten gyermekei sohasem elhagyottak!” (Luther).

Jézus azért emeltetett a mennybe a húsvét utáni negyvenedik napon, hogy az Isten szüntelenül munkálkodó hatalmas jobbja által mindennap részese lehessen övéi életének, életük minden eseményében ő maga munkálkodjék, és övéi valóságos közösségben élhessenek vele a világ végezetéig.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::