Élő víz

Egy magyar misztikus a 20. században

Hozzászólás a cikkhez

Rogate vasárnapján igehirdetésekben, előadásokban és cikkekben szoktunk az imádságról beszélni, ugyanakkor e vasárnap ősi üzenete az imádságra való felszólítás: Imádkozzatok! Többféle megközelítésben olvashattunk már életében és halála után is Ordass Lajos püspökről. Mégis, ha személyének titkát közeli ismerőseként meg akarom fejteni, imádságos életéről beszélek. Ugyanis minden más meghatározás után hiányérzetem van.

Ha imádságáról vallott véleménye és hűséges imádságos gyakorlata kerül a középpontba, akkor Ordass Lajos személyiségének legbensőbb titkához közelíthetünk. Tudomásom szerint ifj. dr. Fabiny Tibor használta először „az imádkozó és a misztikus Ordass” kifejezést A megállás szimbóluma című, 2001-ben kiadott könyvében. Nagyra értékelem megállapítását. Ráérzett arra, honnan s miből fakad Ordass magatartása, igehirdetése és csöndben eltöltött, háttérbe szorított püspöki élete is.

Lehetett ugyan beszélni róla úgy is, ahogyan Hans Lilje püspök, a Lutheránus Világszövetség világot járt elnöke írta egykor – „A Te megállásod a nyugati világ számára a keresztény megállás szimbólumává lett” –, mégis azt hiszem, hogy Ordass elsősorban nem szimbólum, jelkép, hős, vértanú akart lenni, hanem alázatos imádkozó, aki másokat is imádságra tanított és biztatott. Ha igazán meg akarjuk ismerni őt, akkor az Útravaló című, először névtelenül megjelent könyvének (Köln, 1967; Malmö, 1969; München, év nélkül) szavaira, beosztására, lelkipásztori szolgálatára gondolhatunk.

Néhány szót a misztikáról is kell mondanunk. E szó gyanúsan hangzik a protestáns fülek számára, pedig voltak protestáns misztikusok is (például Tersteegen, Böhme stb.), nem csupán a római katolikusok által gyakran idézett Eckhart mester, Tauler vagy a svéd Birgitta. Mindenesetre valami titokzatosság lengi körül a fogalmat. Van, aki iszonyodik attól, hogy a misztika eltávolodik a protestáns igei alaptól. Mások középkori jelenségnek bélyegzik, amely fölött már eljárt az idő.

Őszintén meg kell vallanunk, hogy teológusaink és híveink alig ismerik ezt a témakört. Éppen ezért kötelező legalább érintőlegesen szólni róla; ennek ismeretében érdekes és értékes Ordass püspök imádságainak jellegzetessége, a tipikusan misztikus jellegű beszélgetés műfaja, a bizalmas társalgás hangja – anélkül, hogy bizalmaskodó lenne.

Bensőséges személyes viszony jellemzi Ordassnak az Urával való kapcsolatát. Minden imádságában kétszer szólítja meg Krisztust „Uram”-ként, pedig tudja, hogy Jézus barátainak nevezte a tanítványait (Jn 15,13–15), vagyis nem él vissza a megszólítással. Jézus „barátaim”-nak mondja tanítványait, de a tanítvány Uramnak szólítja őt. Így olvassuk már az Újszövetség történeteiben is: Tamás, Péter, János, Jakab és később Pál is így szólítja meg Urát.

Tartalmilag is érdekes ez a forma. Hasonlít ahhoz, amit Ábrahámról és Mózesről olvasunk az Ószövetségben. Ők Isten barátai voltak, akik emberként úgy beszéltek a Mindenhatóval, mint ahogyan ember szokott az emberrel, de „Uram”-nak nevezve őt mindenkor tisztelettel fordultak hozzá. Ez a személyes viszony, a találkozás atmoszférája jellemzi Ordass imastílusát. Nem véletlen, hogy ifj. Fabiny Tibornak – átlépve a felekezeti és lelkiségi határokat – Michel Quoist franciául író római katolikus tanár imádságai jutnak eszébe Ordass imádságaival kapcsolatban (Itt vagyok, Uram című, húsz nyelvre lefordított imádságoskönyvére utal, amelyben ugyanez a személyes hang található meg).

Az imádságos irodalom ismerőinek a sokfelé ismert norvég Olaf Hallesby imádságoskönyvének stílusa és alapállása jut eszükbe, amikor Ordass püspök imádságait olvassák. „Az imádkozásban sokkal fontosabb az, hogy Isten beszél hozzánk, mint az, hogy mi beszélhetünk hozzá” – írja Ordass. Másként: a beszélgetés kezdeményezője Isten, és a mi szavunk csak visszhang az ő hangjára, hiszen magunktól nem tudunk imádkozni. Isten Lelke teszi lehetővé a beszélgetést. Csak őáltala használhatjuk a helyes szavakat a megszólításban s a szövegben egyaránt. Így nevezhetjük őt: „Abbá”, azaz „Atyám”, és őszintén feltárhatjuk kéréseinket, ahogyan Jézus tanította. Ezért Hallesby szerint az imádkozás alapigéje Jel 3,20: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek…” Eszerint az imádság nem más, mint ajtónyitás Urunk előtt, hogy beléphessen életünkbe.

Ordass püspök imádságainak jellemzői, a szubjektív hang, az egyes szám első személyben hangzó megszólítás nem zárják ki az egyház közösségét. Sorsa miatt kesergő hangja nem válik alaptónussá, tud örvendezni is Isten-gyermekségén. Nem életidegen imádkozó, aki menekül a valóságtól, sőt minden gondját-baját Istenre bízza, de naponta tud hálát adni is.

Nem menekülő típus, aki saját lelke mélyébe akar leszállni, hanem az Isten ismeretében kíván elmélyülni. Tudatosan tanító is, de nem kitanító, sőt példáján mutatja, hogy ő is mindig tanuló tanítvány marad. Nem büszke kegyes, aki jártasságát fitogtatja istenes életével, hanem őszintén bevallja azt is, hogy néha nem tud imádkozni, és akkor azt ajánlja, hogy mégis imádkozni kell, ahogy szokott az ember. Véleményét nem erőlteti testvéreire, inkább meghív, hogy próbáljuk felfedezni, mit jelenthet az imádság számunkra.

Lesslie Newbigin híres könyvének, amelyet „1984 másik oldalá”-ról írt (The Other Side of 1984), egyik fejezete ezt a címet viseli: „An invitation to explore”, azaz „Meghívás a felfedezésre”. Ordass is így hív meg, szavai nyomán felfedezhetjük az imádság erejét, tartását és rendszeres gyakorlatát. A püspök múltba tekint ugyan, becsüli az egyház lelki kincsestárát, Isten természetben található gazdagságát, de a jelen levő Úrtól tájékoztatást és segítséget vár a jövőre nézve is. Nyelvezete nem archaikus, avult vagy egyházi kánaáni nyelv; fennkölt ugyan, de nem fennhéjázó – ahogy a költő, Reményik Sándor mondja: Ordass püspök Lutherhez hasonlóan nem csupán beszél Istenről mint a teológia tárgyáról, hanem vele beszél.

Jelen írásomban nem térhetek ki az imádság felekezeteken átívelő, hatalmas irodalmára. Inkább egy személyes vallomással zárom soraimat. Négy püspök mellett szolgáltam harmincöt esztendeig. Sok mindenben nem értettem egyet velük – de együtt tudtam imádkozni velük. Dezséry Lászlóval fia konfirmációja előtt; Ordass Lajossal is, aki szolgatársaival nem volt rideg és tartózkodó, őszintén tudtam együtt könyörögni akár sekrestyében, akár óceánjáró hajón, nehéz gyűlések előtt és sorsfordulók után; Káldy Zoltán püspökkel is, élete utolsó szakaszában, nagy betegsége idején – ahogy édesanyja is mondta: „Nem mindent értek, amit a fiam tesz, de mindig imádkozom érte.” Harmati Bélával is, aki 1989-ben adta ki az imádkozásról szóló Ordass-könyvet, Nem tudok imádkozni! – Imádkozóknak és imádkozni akaróknak szóló tanácsok címmel. (Az Evangélikus Életben én írtam róla a beszámolót még ugyanabban az évben.)

Úgy látszik, az imádság a véleménykülönbségek ellenére össze tud kötni mai tanítványokat is. Nézeteltérésekkel teli, konfliktusok hullámai között hányódó társadalmunkban és egyházi életünkben nagyobb szerepe lehetne a tudatos, rendszeres imádságnak. Rogate vasárnapján erre taníthat egykori püspökünk. Így „hite által még holta után is prédikál”.

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::