Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A fővárosban autóval evickélve egyik dugóból a másikba mélyreható ismeretekre tehet szert az ember – az emberről. Leginkább fékezhetetlen indulatainkról, amelyek elszabadulnak egy-egy káromkodás, dudálás, „csak azért sem engedlek be” manőver formájában.

Az ember csak nézi, hogy a közösségi tér (az úttest) milyen pitiáner ügyek miatt válik harctérré – aztán fájdalmasan veszi észre magán, hogy egy-egy vélt vagy valós érdeksérelem után benne is milyen indulatok szabadulnak el a másikkal szemben. Biztos megvan az oka – közlekedéspszichológusok a megmondhatói –, hogy a hétköznapi emberi indulatok miért éppen ezen a harctéren ütköznek ki a legféktelenebbül, de most nem is ez az érdekes számomra. Sokkal inkább az a kérdés: ha itt, lényegében jelentéktelen okokból, ilyen mértékű gyűlölet képes eluralkodni, mi történik az ennél sokkal keményebb „harctereken”, az élet igazán fontos közösségi terein? Ha ilyen indulatok képesek eluralni tetteinket a lényegtelenben, mit teszünk a lényegesben?

De nem akarok álnaivnak tűnni, a választ úgyis mindenki tudja. Legyintünk is eleget balra is, jobbra is a közéleti acsarkodás láttán, önérzetes demokrataként még akár azt is hozzátesszük, hogy nem ezért fizetjük a politikusokat.

Mit mondunk azonban önérzetes keresztényként, önérzetes evangélikusként? Mondhatunk-e bármit, ami hiteles? Számon kérhetjük-e a közéleti békétlenséget akkor, amikor a mi szűkebb köreinkben, magunk között, egyházunkban is ugyanazok a mechanizmusok működnek a mi közösségünknek megfelelő szinten, amelyeket a közéletben vagy éppen a dugóban számon kérünk?

Saját közösségi múltunknak ugyanúgy megvannak a maga éppen aktuálissá váló tehertételei, mint a közéletnek (Horn-kitüntetés – Káldy-megemlékezés), mint ahogy „reformjai” is (egészségügyi reform – liturgiai reform) vagy a nagyon gyakorlati beruházási kérdések (a kormányzati negyed építése – az Üllői úti székház ügye). Sőt a kérdések megválaszolásában, az ügyek kezelésében elkövetett hibák is kísértetiesen hasonlítanak a nagypolitika történéseihez. A liturgia- vagy székházügyben minden érintett egy dologban megegyezik: azért, hogy ilyen mélyen megosztó kérdésekké váltak ezek, leginkább a hibás kommunikáció tehető felelőssé…

Mintha újra és újra együtt kapná meg a maga szintjén a magyar közélet és a magyar evangélikusság ugyanazokat a feladatokat – és mindkettő ugyanúgy, ugyanolyan dicstelenül bukik el a megválaszolásban, a továbblépésben.

Éreztük, ilyen békétlen közegben nem is lehet igazán fontos dolgokat kibeszélni és megoldani. Fel is írtuk találkozónk zászlójára: „Békesség néktek!” És jó helyen keresünk. De a fenti ügyek párhuzamosságának láttán ugyancsak eszébe jut az embernek a közéleti megbékélési programok, szándékok tizenhét éves kudarcsorozata. A békesség hiánya, a megbékélésre való képtelenség ugyancsak közös tehertétele az egész magyar társadalomnak és a magyar evangélikusságnak.

A közéleti megbékélés lehetőségeiről eszméltetően szólt Paks polgármestere köszöntőjében: „Nem fogunk megbékélni magunktól, mert már késő. Segítségre van szükségünk, mert nekünk már csak a harchoz van bátorságunk. A megbékéléshez, a kiengesztelődéshez kellene az igazi bátorság, de már nem vagyunk magunktól képesek ezekre.” (EvÉlet, 2007/27. szám, 7. o.) És olyan örömmel válaszolná erre az önérzetes keresztény, az önérzetes evangélikus: jöjjetek hozzánk mindnyájan, akik megfáradtatok a harcban – politikusok, kormánypártiak és ellenzékiek, egykori besúgók és egykori besúgottak, jobbról és balról, mindenhonnan –, és megtaláljátok nálunk a béke szigetét. Amire ti már képtelenek vagytok, arra nekünk volt bátorságunk: a megbékélésre, a gyógyító szeretetre. Fájdalmas leírni: orcátlan hazugság lenne. Mert mi, evangélikusok mit teszünk a mi Káldy püspökünkkel, a mi besúgóinkkal, a mi besúgottainkkal? Mit teszünk a mi liturgiánkkal, a mi székházunkkal?

Ülök a dugóban, és azon merengek, mi a titka a dugóbeli békességnek, ha még létezik ilyen egyáltalán. Mi az a technika, amellyel megteremthető, megőrizhető? Nem segít a komolyzenei adó hallgatása vagy a csend, de az sem, hogy a légkondicionáló berendezésnek köszönhetően legalább a forróság nem stresszel tovább. A legbékésebb pillanatot is egy szemvillanás alatt összetöri a következő autó, amelynek a vezetője elméláz a pirosról zöldre váltó lámpánál.

Hogy teremthető meg a békesség? Biztos, hogy nem a semmittevő, az elmélázónak még köszönetet is rebegő álszentségből fakad, de abból sem, hogy „retorikai bravúrok” kíséretében fekszem a dudára, és kiordítom, kidudálom magamból a feltartottság tudatának elviselhetetlen terhét.

Csak egy rövid dudaszó kellene, minden indulat, minden szó, minden gesztikuláció nélkül. De ehhez a kevéshez oly sok kell! Az „igazi bátorság”. Az biztos, máshonnan nem jöhet megoldás, mint az én autóm utasteréből. Belőlem, tőlem.

„Békesség néktek!” – a Feltámadott köszönti így mindig a tanítványait. Azokat, akik besúgták, elárulták, letagadták őt. Azokat, akik korábban eltékozolták a szavait, akik azon vitatkoztak, hogy ki ül majd Uruk jobbján meg balján. A megbántott, a megtagadott, az elárult szól: „Békesség néktek!”, mert ő az egyetlen, akiben békesség uralkodik, ő az egyetlen, aki valóban békességet akar közte és a tanítványok között és magukban a tanítványokban.

Csak az tud békességet teremteni a közösségben, akiben magában békesség uralkodik, aki maga meg tudott békélni azzal a múlttal, élethelyzettel, közösséggel, amelyben él. Aki valóban – minden más szándékot megelőzve – kizárólag békességet akar, és benne ezt az akaratot semmilyen más, jogosnak, megalapozottnak tűnő érdek nem tudja felülírni.

Kendeh K. Péter

::Nyomtatható változat::