Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A bátor tetteket nem követi mindig azonnali siker és elismerés, mégis hatalmas jelentőséggel bírnak. Akik ezeket a tetteket véghezvitték, akik Istenben bízva, Isten oltalmazó erejére hagyatkozva mertek és mernek cselekedni – ők azok, akik előrelendítik a dolgokat.

A történet számomra 1998 őszén, közvetlenül esperessé választásom után kezdődött. Egy napon egy lelkes kis négyfalusi csapat keresett meg irodámban azzal a kéréssel, hogy esperesi tisztemnél fogva egyházi segédlettel tegyek meg mindent azért, hogy a több ezer négyfalusi csángó magyarnak épüljön közösségi háza. Egy olyan missziói, kulturális, pontosan fogalmazva multifunkcionális közösségi központ, amely az egész hétfalusi magyarság lelki, szellemi, társadalmi fejlődését, önszerveződését szolgálná.

Ezeknek az embereknek a lelkesedése nemcsak engem, hanem lelkésztársamat, Kajcsa Lászlót is magával ragadta: ő is szívvel-lélekkel csatlakozott az álomszövögetők lelkes kis csoportjához. Álmodni kezdtünk, tervezgettünk, rajzoltunk, számoltunk, és nagyon sokat vitatkoztunk.

Bízva Isten segítségében, lelkipásztortársaim és az itteni emberek lelkesedésében, áldozatkészségében – talán kissé könnyelműen, de – ígéretet tettem: ha Isten is úgy akarja, akkor Négyfalunak lesz egy korszerű, minden igényt kielégítő keresztény közösségi háza, lesz csángó ház, meglesz a központ, pótolni fogjuk a fél évszázados hiányt.

Én hiszek a csodákban.

Töretlen hittel, imádsággal, reménységgel és sok-sok optimizmussal nekifogtunk a munkának ennek a szinte utópisztikus tervnek a megvalósítására.

Nem mondom, az építkezés során voltak bőven kritikus pillanatok is, amikor úgy éreztük, nincs tovább, a dolgok megrekedtek, hiábavaló küzdelem az egész. És voltak bőven szkeptikus hangok is, voltak kritikák, akadtak a „partvonalról” bekiabáló drukkerek, akik ily módon igyekeztek okosítani bennünket, hogy miként kellett volna jobban csinálni. Nem hiányoztak az álmatlan éjszakák sem, amikor az egészet erőnkön felüli vállalkozásnak éreztük.

A június végén felszentelt ház azonban áll, és ez nagyszerű.

A krízisben, a legnagyobb bizonytalanságban, a mélyponton tapasztalhattuk meg a legtisztábban annak realitását, amit a 46. zsoltár első sorai mondanak: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” Hogy ez mennyire igaz, ezt bizonyítja a tragikus sorsú székely falu, Mádéfalva templombejáratának felirata (1764., siculicidium ): „Boldog az a nép, mely tud ünnepelni / Arcod fényében Uram járni-kelni.” Ezt a nagyon pozitív kicsengésű, lírai hangvételű hitvallást éppen azon a Mádéfalván vésték kőbe, ahol tragédiák és megpróbáltatások sorozata jellemezte a faluközösség múltját.

Hitvalló őseink pontosan tudták, hogy az Isten fényében való járás, a Coram Deo lét, Isten valóságának mély megtapasztalása az igazi közösségi lét tartópillére. Isten fényében járni, Istennel építeni a jelent és a jövőt – ez az, ami mindent összefog, mindent megelevenít, értelmet és szilárd alapot ad.

Vallom, hogy az a nép, egyház vagy közösség lesz életképes, növekvő, értékteremtő és igazán minőségi, amelyik kettős nyitottságban fogalmazza meg létét: nyitottnak lenni Isten, és nyitottnak lenni az embertárs felé.

„…azok, akik ragaszkodnak Istenükhöz, bátor tetteket visznek véghez.” (Dán 11,32b) Kempis Tamás írta: „Ne sokat latolgasd, ki van veled, ki van ellened, azon légy, azzal törődj, hogy Isten veled legyen mindenben, amit teszel. Legyen tiszta a lelkiismereted, akkor Isten erős védelmeződ.”

Ma itt Erdélyben tiszta lelkiismerettel vívjuk küzdelmünket egyházi és nemzeti létünkért, hitünkért, kultúránkért, iskoláinkért, egyetemünkért, intézményeinkért. Harcolunk egy megtisztult közéletért, minden ember méltóságáért, az igazságért, egy emberibb, egy új minőségi létért. Csak ebben a tiszta küzdelemben tudjuk megtapasztalni, átélni, mélyen átérezni, hogy egyedül Istennél van a segítség. Ő a mi erős várunk, ő a mi oltalmunk.

Nem sokkal az első világégés után, a számunkra tragikus trianoni határátrendezést követően, abban a fojtó légkörben írta a Látóhatár című folyóirat hasábjain Makkai Sándor püspök, hogy „a kisebbségi sors emberhez méltatlan”, hogy így élni „ nem lehet”. Nagyon kevesen értették meg akkor, hogy menynyire igaza van a püspöknek. Mennyire igaz az, hogy a megcsonkított nyelvi, kulturális élettér, a jövő kilátástalansága, az állandó megalázottság állapota, a politikai és közélet beszűkülése, az állandó görcsös küzdelem a puszta létért mind-mind emberhez méltatlan állapot – ma is az.

A kisebbségi, a szórványlét fogalmához ma is szinte kizárólag negatív képeket társítunk – lepusztult, megszűnő iskolák, romos templomok, omladozó, pap nélküli parókiák, legelővé vált temetők, a lassú de biztos pusztulás tünetei!… Ez lenne sorshelyzetünk? Ez lenne a mi sajátos erdélyi magyar kereszténységünk jelene, jövője? Ennyi a mi jövőképünk? A lassú, feltartóztathatatlan fogyás, a zsugorodás, a csendes rezignáció, lemondás önmagunkról?

Ha ez, akkor tényleg nem lehet, mert nem érdemes. Ne feledjük, hogy hét-nyolc évvel ezelőtt a fűrészmezei, egykori evangélikus felekezeti iskola helyén ormótlan, puszta romok álltak, pusztulást, pusztítást idéző csonkok. És a sors iróniája, hogy még ezek az éktelenkedő romok sem lehettek a mieink, államosították őket, később másoknak szánták „kárpótlásul”. Ma, Istennek hála, új fejezetet kezdünk az új, korszerű gyülekezeti központtal, a Keresztyén Csángó Házzal.

Nekünk, evangélikusoknak, a mi evangélikus hitvalló költőnk Reményik Sándor profetikus cselekvési parancsa szól: „Lehet, mert kell!” – igen, lehet, mert kellett.

Nem biztos, hogy mindenre megtaláltuk a végső választ, létünkre a végső megoldást, de túl minden emberi számításon, túl minden emberi dimenzión hiszünk abban, ami sokszor emberileg beláthatatlan, hiszünk az olyan történésekben, amelyek emberileg kiszámíthatatlanok. Hiszünk abban, hogy a történelem Ura gyakran nem az emberi történelmi távlatok és szempontok alapján cselekszik, hiszünk a csodákban – mert Isten tettei csodálatosak.

„Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.” (Zsolt 46,9)

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::