Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A paksi országos találkozó résztvevői sokféle megközelítésben hallhattak a megbékélés és a békességszerzés teológiai alapjairól és összefüggéseiről. Sok szó esett arról is, hogy az Istennel való kiengesztelődésből fakadóan, annak következményeként szükség van a különféle egyházi, társadalmi, etnikai csoportok közötti megbékélésre is. A találkozó alaposan kidolgozott tematikájában azonban annak már nem jutott hely, hogy a megbékélésnek hogyan is kellene megmutatkoznia és megvalósulnia az egyes ember hétköznapi életében, és miért szükséges erre mindenkor nagy erőkkel törekedni.

„A békesség hiányának felismerése elengedhetetlen lépés a valódi békesség felé vezető úton. (…) Azt remélem, hogy sem Pakson, sem általában egyházi közéletünkben nem fogjuk beérni kegyes frázisokkal csak azért, hogy békességnek tűnjön, ami nem az” – írta Prőhle Gergely országos felügyelő a paksi találkozó programfüzetében megjelent köszöntőjében. A békesség hiánya valóban rendkívül nehezen helyrehozható defektusokat okoz mind a társadalmi és egyházi közéletben, mind a magánélet, sőt a lelki és hitélet terén is. Az országos felügyelő soraiból az is kiderül – s ezzel a következtetéssel is egyetérthetünk –, hogy a kegyes frázisokkal fenntartani kívánt látszatbékesség hosszú távon még a békétlenségnél is rombolóbb hatású. Ezen a bizonyos „valódi békesség felé vezető úton” nem tekinthetünk el attól, hogy a nézeteltérésekből és múltbeli sértésekből fakadó konfliktusokkal szembenézzünk – és mindenekelőtt önmagunkban, a saját szívünkben valósítsuk meg a feldolgozás, az elengedés és a megbékélés folyamatát.

Sokan vagyunk olyanok – akár az egyházban, akár azon kívül –, akik mások által ejtett sebeket hordozunk a lelkünkben. Békétlenségünk és konfliktusaink mélyén az ilyen feldolgozatlan lelki sebek húzódnak meg. De a valódi gond soha nem a sebekkel van, hanem az azokhoz való egyéni viszonyulásokkal. Mit okoz, és milyen késztetést ébreszt bennünk a sérülések okozta fájdalom? Vajon egész lényünket elönti keserűséggel és csalódottsággal, felszítja bennünk a gyűlöletet és a haragot, s megrekeszt minket az áldozat szerepében és a másikkal fenntartott konfliktus állapotában? Vagy arra sarkall, hogy mielőbb kijussunk a lelki válságból, hogy képesek legyünk elengedni és feloszlatni magunkban a lüktető fájdalomgócot, hogy valahogy felül tudjunk emelkedni fájdalmunkon, s eljussunk az önmagunkkal és a másikkal megteremtődő béke állapotába – hogy végül ne a gyűlölet, hanem a szeretet győzedelmeskedjen a szívünkben?

A megbékélés lényegét tekintve nincs különbség aközött, hogy közéleti vagy magánéleti konfliktusról van szó. A sérüléseinkhez való viszonyulás ugyanis nem társadalmi, közéleti, még csak nem is elsősorban teológiai, hanem lélektani kérdés.

A teológia tanításából jól ismerjük azt a tételt, hogy az Istennel való megbékélés alapja a bűnbocsánat. Ennek az egyéni életünkre vonatkozó konklúzióit azonban már sokszor képtelenek vagyunk levonni, s nem akarunk szembenézni a saját konfliktusaink eredetét feltáró következményével, a fájdalmas lélektani igazsággal: megbékélés nem jöhet létre az egész lelkünket átható, őszinte és teljes megbocsátás nélkül. És ami még ennél is fontosabb: a megbocsátásra elsősorban nem annak van szüksége, aki a vétket elkövette, hanem annak, aki elszenvedte a sérelmet.

Talán megdöbbentő ez a kijelentés, de a lélektan tapasztalata bizonyítja: a lelki sebek teljes gyógyulásához a sérelmek megbocsátása és teljes elengedése szükséges. És ebből az is következik, hogy nemcsak a megbánt vétkeket kell megbocsátani, hanem kivétel nélkül mindegyiket (mert aki a megbánás feltételéhez köti a bocsánatát, az magát a másik fölé helyezi, és ítélkezik – ami nem az ő dolga–, s gesztusa nem őszinte szeretetből, hanem gőgből fakad). Amikor a tanítványok arról kérdezik Jézust, hogy hányszor kell a felebarátnak megbocsátani, a mester nem véletlenül hangsúlyozza akkora nyomatékkal, hogy annyiszor, ahányszor vétkeznek ellenünk. És nem azért kell megbocsátanunk, mert egy felsőbb hatalom ezt követeli tőlünk, hanem a saját lelki egészségünk fenntartása, pszichés egyensúlyunk biztosítása és belső békénk megőrzése érdekében, amely a külső – emberi kapcsolatainkban megvalósuló – megbékélésnek is elengedhetetlen alapja.

Aki úgy dönt, hogy ragaszkodik sérüléseihez és sebeihez, annak olyan terhet kell cipelnie, amely talán még sorsának keresztjénél is súlyosabbá válhat. S a lelki életen túl ez különösen akkor okozhat komoly közéleti károkat, ha olyan emberek táplálják a saját fájdalmukat, akik egyház- és gyülekezetvezetői pozícióban vannak. Mert miközben igyekeznek komolyan venni az Úr tanításait, s a híveket a szavak szintjén arra intik, hogy éljenek a megbékélésre törekvés követelménye szerint, ők maguk nem képesek tetteikkel példát mutatni a megbocsátás és a megbékélés gyakorlatára. Sebzettségük és fájdalmuk végső soron identitásuk részévé válik, s közéleti megnyilvánulásaik során nem az önmeghaladó és egyre feljebb emelő szeretet útján járnak, hanem észrevétlenül belerögzülnek egy lehúzó, a fejlődést gátló és a szívet börtönbe záró – lényegét tekintve egoista – lélekállapotba.

A legsúlyosabb lelki gyötrelmek idején sem lenne szabad elfelejtenünk: sebeinket, sérüléseinket mindenkor az Úr elé vihetjük imáinkban, s bizonyossággal hihetjük: ő megszabadít bennünket fájdalmainktól, csak kérnünk kell, mert nála minden megterhelt lélek bocsánatot és örök megnyugvást talál. S ha először tőle kérjük a szívünkben kivirágzó békességet, azután egymással is szeretetteljes békében fogunk élni.

Petri Gábor

::Nyomtatható változat::