Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium igazgatóját, Tar Jánosnét a 2006–2007-es tanévben az oktatási és kulturális miniszter, dr. Hiller István, valamint a Magyarországi Evangélikus Egyház is elismerésben részesítette. A tantestületnek, az egész iskolának is szóló elismerés a jubileumi tanévet különbözteti meg a megelőző százkilencvenkilenctől.

Az igazgató 1982-ben kezdte pályáját a Bessenyei György Tanárképző Főiskola gyakorlóiskolájában még pedagógia– orosz szakosként, de 1991-ben a Vasvári Pál Gimnáziumban már orosz- és franciatanár volt. Ezután a nyíregyházi evangélikus Luther Márton Kollégium igazgatójaként működött 1995-től, míg 1999-ben át nem „költözött” a Szent István út másik oldalára, a Kossuth Lajos Gimnázium igazgatói szobájába.

A nyíregyházi bokortanyákban nevelkedett, ősi evangélikus tirpák családban gyökerezik identitása. Magára nézve is jellemzőnek tartja azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a Nyíregyházára betelepült „ágostai hitvallású, tót ajkú telepeseket” jellemezni szokták: türelem, szívósság, kitartás, az újrakezdés képessége.

Tar Jánosnéval az országos evangélikus pedagóguskonferencia után beszélgettünk.

– Ez is tanév bizonyára az igazgató számára sem volt átlagosnak mondható…

– Egyáltalán nem. Élményekben, eseményekben gazdag és persze munkával telített. De nagyszerű volt!

– Körültekintően szerveztek. Figyeltek arra, hogy a kétszázadik évforduló ünnep legyen a mai diákoknak, a velük törődő pedagógusoknak, a régieknek, az evangélikus közösségnek és a városnak egyaránt.

– Ez valóban tudatos volt. Ennek az iskolának a városban, de a megyében is meghatározó jelentősége van, hisz az első legmagasabb fokú oktatási intézmény volt, s ezáltal a legnagyobb hagyományokkal rendelkezik, a legnagyobb neve van. Az ünnepet nem tekinthettük csak a magunkénak. A tirpák ősök jelentősége mind a város, mint az intézmény életében megkérdőjelezhetetlen.

Egyházunk mindig is jó kapcsolatokat ápolt Nyíregyházával. Noha manapság már az evangélikusok kisebbségben élnek a megyeszékhelyen, azt fontosnak tartottuk, hogy a jubileum minden rendezvénye nyitott legyen a város számára. Az öregdiákok szeptemberi találkozóján kifejezetten koncentráltunk is erre: itt a hatvanöt és hatvan éve végzettek jelentették a legidősebb generációt; nekik valódi kötődésük van a múltunkhoz, s az emlékezést, megemlékezést ezzel kellett kezdeni. De hogy a maiaknak is élményszerűvé tegyük, hogy a jubileum esztendejében ők épp e padokat koptatják, szeptember végén következett a diákfesztivál, amelyre mind az evangélikus testvériskolákat, mind pedig a határon túli partnerintézményeinket meghívtuk.

Tavasszal azokat vártuk közös ünneplésre, akikkel a névadó köt össze bennünket, illetve ekkor tartottuk a hajdú-szabolcsi régióban működő keresztény iskolaközösség tagjainak találkozóját. Az Úr érkezése elnevezésű szavalóversenyünk egyidős az újrakezdéssel: 1992-ben lett ismét evangélikus az iskola az államosítás után. Ezt a hagyományos rendezvényünket azzal különböztettük meg a többitől, hogy intézményünk hajdani diákjának, tanárának és igazgatójának, Vietórisz Józsefnek az istenes verseit kínáltuk a versenyzőknek előadásra, adózva ezzel az évfordulónak. És a végén gondoltunk magunkra, itt dolgozó tanárokra: a mi ünnepünket az evangélikus tanárok konferenciája jelentette.

– Ünnepnapnál mégis sokkal több szürke hétköznap jutott erre az esztendőre is, amikor a tanulók tanultak, a tanárok pedig tanítottak. Mégpedig új módszerekkel, melyeknek a meghonosítását az Európai Unió támogatja. Épp a jubileum esztendejében vezették be a kompetenciaalapú oktatási projektet, megelőzve ezzel a hazai közoktatás derékhadát. Miért van erre szükség?

– Annak ellenére, hogy a magyar közoktatás színvonala világszerte elismert, az elmúlt években a PISA-felmérések – nemzetközi tanulói tudásszintmérések – eredményei megdöbbentették a közvéleményt. Mi magunk is tapasztaljuk, hogy a mai diákok másképp tanulnak, más a viszonyuk az ismeretszerzéshez, s az eddigi módszereinkkel nem tudunk olyan eredményesek lenni, mint korábban. Ezért adtuk be a pályázatunkat a humán erőforrás fejlesztésére, s így esett, hogy épp a jubileum évében ezt a nehéz feladatot is magunkra kellett vállalnunk, mert nyert a pályázatunk. Nehezebb volt, mint gondoltuk, de most már nem bánjuk, hogy a kezdetektől részesei lehetünk ennek a fejlesztő munkának, rájöttünk ugyanis, hogy szükség van erre a megújulásra. Ez főleg szakmai, módszertani megújulást jelent, a diákoknak és a tanároknak egyaránt.

Az új módszertan révén motiváltabbá tehetjük a gyerekeket: aktív részesei lehetnek a tudásszerzésnek. Mi már látjuk ennek az első gyümölcseit. A nehézséget az jelentette, hogy a projekt némi késedelmet szenvedett, a kompetenciaalapú oktatásra felkészítő tanártovábbképzések csúsztak egy kicsit, de mára összhangba kerültünk az idővel. Ebben az évben három alapvető területen, a szövegértés-szövegalkotás, a matematika-logika és a német-, illetve angoltanításban, négy osztályban próbáltuk ki az új programcsomagokat, a következő tanévben pedig tíz osztályt vonunk be a projektbe, és tizenhat tanár kapcsolódik be. Az evangélikus oktatási rendszerben a tizenkét közép- és öt általános iskola közül négy intézmény nyert. Ezekkel az egész tanévben együttműködtünk, mint ahogyan a mostani rendezvényen, a szekcióüléseken is közösen osztottuk meg tapasztalatainkat a többiekkel.

– Az európai uniós pályázatok sajátossága, hogy éveken át tartó csendes előkészítő munka előzi meg a látványos periódust. Ezt a projektet is 2005-ben készítették elő, amikor – a PISA-felmérés eredményeinek napvilágra kerülésén kívül – semmi nem indokolta a változtatást. Nem voltak kényszerítő körülmények. Miért tartotta fontosnak, hogy a pályázati kiírásra reagáljon, belekezdjen ebbe a nagy munkába?

– Itt nálunk valóban én voltam a kezdeményező, de nem tudom megmondani az okát. Sokszor nekifutottam a pályázati kiírásnak, megrettentem a feladat nagyságától, félretettem, majd újra elővettem, míg aztán nyár végén cselekvésre szántam el magam. Volt, akit a megnyerhető tizennyolcmillió forint lelkesített – engem a pályázat szakmai része. Látjuk, hogy nem tudnak a gyerekek önállóan tanulni, baj van a szövegértéssel, a matematikával, az idegen nyelvben is el tudnánk képzelni jobb eredményeket… Végül is nyolc kollégával közösen, csapatmunkában írtuk meg a pályázatot.

– Volt-e mindehhez köze annak a kívülről is látható törekvésnek, hogy a Kossuth-gimnázium – a diákjai kiválasztásakor – nem egyszerűen a legjobb osztályzatú tanulókat keresi?

– Mi valóban nem a legjobb tanulókat célozzuk meg. Az értelmiségképzésben látjuk a feladatunkat: olyan fiatalok neveléséhez-képzéséhez szeretnénk hozzájárulni, akik majd valahol vezetők lesznek, valamilyen csoportban, közösségben meghatározó szerepbe kerülnek, s előre viszik azt. Erre egyrészt nem csak a legjobb tanulmányi eredményt produkáló diákok alkalmasak, másrészt mind a pedagógusi hitvallásunk, mind pedig a keresztény meggyőződésünk arra kötelez bennünket, hogy ne csupán a legkiválóbbakkal, hanem egyáltalán a felnövekvő nemzedék nevelésével, oktatásával törődjünk, s a ránk bízottakból hozzuk ki a legjobbat. Ehhez egy bizonyos szintet nyilván el kell érnie a hozzánk jelentkezőnek, alapokra szükség van. De nem a toplistán elfoglalt helyünk minősít csak bennünket, hanem a hozzáadott érték is – s ebben nincs szégyenkeznivalónk, sőt a legjobbak között vagyunk.

A megújulás képessége ennek a kornak a legnagyobb kihívása, erre csak akkor tudjuk felkészíteni a jövő értelmiségét, ha magunk is képesek vagyunk rá, s mi képesek vagyunk rá.

Veszprémi Erzsébet

::Nyomtatható változat::