Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Csend, aztán nyögés. Végül megszólalt:

– Tamás bácsi! Én vagyok az, a Tomedli.

A kisfiút pár perccel azelőtt láttam az iskola folyosóján, beszéltünk is néhány szót. Kicsit furcsállottam, hogy most telefonon hív. A számomat a nyári tábor óta ismerte, ahová édesanyja hozta el a kissé nehézkes fiút.

Úgy tűnt, számára a tábor életében a legfontosabb a magával hozott gumilabdája volt. Amolyan fétisként, szent tárgyként védte, ha el akarta venni tőle valaki. Hordozta fel-alá, habár alig játszott vele. Emlékszem, hogy próbáltam megszólítani. Se a felnőttes „Tamás”, se a barátságos „Tomi” nem érintette meg. Kérdeztem, hogy szoktak szólítani. „Tomedli” – felelte. Találó név volt. Mert valóban nem volt sem Tamás, sem Tomi, hanem olyan igazi Tomedli.

– Szia, Tomedli! Nem kell felhívnod. Itt vagyok az emeleten, gyere fel! – szóltam bele kínosan, hiszen az iskolában nem örültek a mobiltelefonálásnak.

– Nem tudok, mert a hatodikosok felzavartak a fára, és nem hagynak lejönni. Tessék elzavarni őket!

Mire az udvaron álló fához értem, nagy nehezen sikerült a derültséget letörölnöm az arcomról. A felnőtt-törvény minden szigorát felvonultattam az olykor számomra is logikusabbnak tűnő gyerekszabályok ellenében. Nem is kellett szólnom. Jelenlétem kiszabadította a túszt.

– Jó, hogy ilyenkor van telefonunk – dörmögte Tomedli, tisztán gyakorlati érvekkel pontot téve az iskolában folyton dúló telefonpárti-telefonellenes vita végére.

Úgy érezte, az életét köszönhette a mobiljának. Sértődötten mászott le a fáról, rám, megmentőjére méltatlanul kevés figyelmet fordítva.

Miközben ballagtam vissza az épületbe, arra gondoltam, milyen jó az, hogy amikor életünk fent kuporog egy másik fán, a félelem, megszégyenülés, elveszettség, magány, gyász vagy betegség fáján, akkor van valaki, aki elzavarja a mi hatodikosainkat is. Csak szólni kellene, vagy kiáltani, vagy telefonálni.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::