Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Négynapos nemzetközi nőkonferenciát, majd azt követően országos találkozót tartott a Svéd Egyház augusztus elején Ĺréban. Mindkét alkalom összefoglaló témája az erőszak legyőzése volt. A Déli Evangélikus Egyházkerület képviseletében e sorok írója vett részt a konferenciákon.

Fiatal szerzetes volt. Fehér bőrű. A rendje küldte hazájából, Új-Zélandról Dél-Afrikába még valamikor a hetvenes évek elején. Egyetemi lelkészként dolgozott Johannesburgban. Azt mondja magáról, keresztény emberként sohasem lehetett az apartheid rezsim barátja. Ám amikor a nevezetes sowetói felkelést (1976-ban a feketék fellázadtak a faji megkülönböztetés ellen, a felkelésben nagyon sok fiatal fekete értelmiségi vett részt) követő megtorlások során egyetemi gyülekezetének tagjait börtönözték be és kínozták meg brutálisan, csatlakozott a feketék jogaiért harcolók csoportjához. Száműzték az országból. A szomszédos Zimbabwéban talált menedéket. Hangja persze innen is elhallatszott Dél-Afrikáig, és mindenki tudta, hogy célpontja a hatalmához minden eszközzel ragaszkodó rezsimnek.

1990-et írtunk. Már megkezdődtek a tárgyalások a kormány és a feketéket tömörítő afrikai nemzeti front között. Nelson Mandelát három hónapja engedték ki a börtönből. Kiírták a demokratikus választásokat. Világos volt mindenki számára, hogy az apartheid rezsim napjai meg vannak számlálva. A szerzetes ekkor kapta a levélbombát. A boríték Dél-Afrikából érkezett, látszott, hogy egyházi újság van benne. Gyanútlanul kinyitotta.

A bomba mindkét kezét és az egyik szemét elvitte. Megsérült a dobhártyája is. Iszonyú fájdalmakra emlékszik és arra, hogy három hónapig olyan tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Közben emberek siettek a segítségére. Abban érezte meg Isten jelenlétét, hogy barátai szerte a világból a szeretet és az együttérzés ezer jelét juttatták el hozzá. Ez jelentette számára a túlélés lehetőségét.

Amikor valamennyire felépült, gondolkodnia és döntenie kellett. Hogyan tovább? Miféle életlehetősége van fizikai értelemben kéz nélkül, fél szemmel, csökkent hallással? És miféle jövője van lelki értelemben? Hogyan lehet feldolgozni azt, ami vele történt? Egyet tudott: ha nem tud megszabadulni a gyűlölettől és a bosszúvágytól, akkor áldozat marad egész életében. Ez lesz a státusa, gondolatainak rendezője és tetteinek mozgatója. A tudatküszöb alól ez fogja irányítani az érzéseit, a világlátását, a dolgokról és az emberekről alkotott véleményét. Ő lesz az áldozat, és a történet soha nem fog véget érni. Olyan csapdába kerül, ahonnan nincs szabadulás.

Ez ellen minden porcikája tiltakozott. Akit fogva tart valamilyen sérelem, amely valamikor érte, az tárgyiasult. Az határozza meg, amit rajta elkövettek. És lehet, hogy fizikai értelemben, külsőleg rendbe jött, de a lelke ott maradt a múltban, a sérülés pillanatában, és nincs esélye meggyógyulni. A gyógyuláshoz tárgy helyett alannyá kell válni. Ki kell szabadulni a gyűlölet és a bosszúvágy láthatatlan falai közül. Hogyan lehetséges ez?

Michael Lapsley két évvel a bombatámadás után visszatért Dél-Afrikába. Ekkor már megtörtént a politikai átalakulás. Megdőlt az apartheid rezsim, egyenrangúság uralkodott fehérek és feketék között. „Megváltozott világba kerültem vissza – meséli –, de olyan emberek közé, akik mind valami nyomorító terhet cipeltek. Mindenkinek volt története. Veszteségről, megaláztatásról, fájdalomról, megbocsáthatatlan bűnökről, átélt borzalmakról. De hogyan lehet mindezekről beszélni? Nehéz megtalálni a szavakat is, a bátorságot is, a »jó hallású« embereket is.”

Ő úgy vált alanyává az életének, hogy létrehozott egy helyet, ahol el lehet mondani a megnyomorító emlékeket. Biztonságos helyen, értő emberek előtt, akik segíteni tudnak megszabadulni. A helyet a gyógyuló emlékezet intézetének hívják. Az áldozatok beszélnek itt emlékeikről, érzéseikről annak érdekében, hogy tovább tudjanak élni. Hogy emberek lehessenek, tervekkel, érzésekkel, erővel, jövővel – ne maradjanak áldozatok, akiket tudattalanul is a múlt irányít.

A dél-afrikai szerzetes Aréban, a svéd városban áll a kongresszusi központ színpadán. Több ezren hallgatjuk őt. A Svéd Egyház három éve szervezi meg évenkénti nagy találkozóját. Idén az Egyházak Világtanácsa által meghirdetett program, az „Évtized az erőszak ellen” jegyében.

A második sorban ülök. Jól látom a kezét helyettesítő protézist. Csak filmekben láttam ehhez hasonlót. Félelmetes a külseje. Tenyérnyi fém csipesz. Megriadok, ha ránézek. De megbarátkozom a látvánnyal, mert azt is érzékelem, hogy fogni tud vele. A poharat, amikor vizet iszik az előadása közben. A lapokat, amelyekbe időnként beletekint. De a háttérben ott áll egy svéd lelkész, hogy segítsen, mert a kézprotézissel lapozni nem lehet.

Közel ülök. Az arcát is látom, a tekintetét is. És hallom, hogy azt mondja: „Miután felrobbantottak, nekem húsvét Krisztusa segített talpra állni. Mert húsvét azt jelenti, hogy életet lehet kihozni a halálból, és jót lehet kihozni a rosszból. Nincsenek reménytelen helyzetek. Ezért kezdtem el dolgozni az emlékek gyógyításán. Nem nagypéntek embere vagyok, hanem húsvét embere. Úgy érzem, áldozatból győztessé váltam, mert segíteni tudok sokaknak kiszabadulni a fájó emlékek börtönéből. Barátaim, legyetek, mert lehettek húsvét emberei!”

Szabóné Mátrai Marianna

::Nyomtatható változat::