Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hozzászólás a cikkhez

Figyelembe veendők: vannak a konkrét élethelyzetek, amelyek indulatok és érzelmek tekintetében egymástól meglehetősen eltérőek. Az esküvő öröme, a keresztelés meghatódottsága, a temetés drámai (olykor tragikus) élethelyzete szembetűnő.

Mindegyik esetben döntő az evangélium hirdetése, amelynek fontos része a törvény – bűneink miatt – szembesítő, diagnosztizáló valósága és a Krisztusban megjelenő mentő szeretet evangéliuma. Diagnózis és terápia! Még az esketési igehirdetés lényegét is így szerkeszthetjük meg: a diagnózis szerint „nem jó az embernek egyedül lenni”. A magánytól szenved az ember, mert egyedül nem tud kiteljesedni, megvalósulni Isten teremtő akarata szerint. Ennek terápiája az evangéliumi üzenet, hogy „alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2,18). A felkészítés során a gyakorlattal és lelkigondozói készséggel rendelkező lelkész felismeri azokat a kapcsolódásokat (hogyan ülnek egymás mellett, hogyan szólnak egymáshoz), amelyeket örömmel tudatosíthat, és felfedezheti a disszonanciákat is, amelyeket segíthet feloldani (ehhez persze nagy élettapasztalattal kell rendelkeznie a lelkésznek, nem elég a tankönyvek adta tudás!). Az esketés esetében a teremtésbeli rend evangéliumi – örömteli – dimenziója lehet a hangsúlyos, de szembesíteni kell a házasulandókat a bűnesetből fakadó veszélyekkel is.

A keresztelés meghatódottságában talán fogékonyabbak a szülők, a keresztszülők Krisztus megváltó cselekményére; különösen a felkészítő szakaszban döntő ez. Itt a teremtési rendet az üdvösség rendjével klasszikus módon kapcsolhatjuk össze: a keresztség szentsége által nemcsak a teremtés miatt (istenképűség) vagyunk Isten gyermekei, hanem megváltottságunk miatt is (golgotai kereszt, a Feltámadott). Nem érdektelen „apróság”, hogy az úrvacsora szentségét a keresztre készülő Jézus rendelte el, a keresztség szentségét pedig már a feltámadott Krisztus adta missziói parancsba mennybemenetelekor a tanítványainak. Itt is felbukkan a diagnózis és a terápia feszültsége: a bűneset miatt (1Móz 3,1 kk.) elveszettek vagyunk, mert végzetesen elszakadtunk Istentől, de a terápia jelenik meg Krisztus megváltó szeretetében.

A temetés különleges veszélye az, hogy vagy túlságosan semlegesek vagyunk, s elvonatkoztatva a helyzettől „desztillált” evangéliumot préselünk ki magunkból, vagy túlságosan beszippant minket a gyászhelyzet (különösen tragikus balesetek, váratlan betegségek okozta halál esetén), és csak a fájdalom marad figyelmünk és igehirdetésünk középpontjában.

R. Bohren írja valahol, hogy a prédikáció nem egy esemény dekorációja, hanem Isten igéjének a hirdetése. Megszívlelendő! A személyre szabottság krisztusi módszerével (ahogyan ő szólt kortársaihoz) a diagnózis és a terápia feszültségében szólunk – rábízva magunkat a Szentlélek vezetésére. A diagnózis ebben az esetben a törvényt, Isten akaratát jelenti, a terápia pedig az Isten „mégis” szeretetéről szóló örömhírt.

A kazuális alkalmak egyik jelensége sem takarhatja el előlünk azt a valóságot, hogy szolgálatunkat kinek a nevében végezzük. A személyre szabottság alapkövetelmény; ebből következik a megszólítottság, amelynek a megfelelő felkészítés adhat alapot. Nem felejtendő: nem mi vagyunk azok, akik megszólítjuk a jelenlevőt vagy a jelenlevőket, hanem rajtunk keresztül az Úr Jézus akar hozzájuk szólni – örömükben, reménységükben, bánatukban!

Könyörögjünk a Szentlélek áldásáért, mert az igét nem elég hirdetni, ragozni is tudni kell (szabadon idézve egy igehirdetőtől), vagyis a szolgálatunkban áldott fantáziára van szükségünk!

Ribár János

::Nyomtatható változat::