Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A Prédikátor könyve a Kr. e. 3. században keletkezett. Ebben az időszakban Júdea az egyiptomi hellenista Ptolemaida-dinasztia uralma alatt állt. Az idegen kulturális hatásoknak mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi következményei voltak a zsidó közösségen belül: egyre mélyült a szegények és a gazdagok közötti szakadék. Ugyanakkor az akkori hellenizmus pluralista kultúrája és világnézete kihívást is jelentett a bibliai megalapozottságú hit számára: vajon a Biblia tanításai megállnak-e az új idők tapasztalataival, a görög szellem szkeptikus életbölcsességeivel szemben? Ilyen korkérdésekkel vívódik a bölcsességirodalom, amelynek alkotásai között is sajátos színt képvisel a Prédikátor könyve.

Míg a bibliai szentírók általában hangot adnak abbéli reményüknek, hogy az emberi életben tapasztalt nehézségeken és próbatételeken túl Isten egy jobb jövő, „új ég és új föld” ígéretét adja a benne hívőknek (erről beszélnek a mózesi könyvek, a történeti művek és főleg a próféták írásai), addig a Prédikátor könyvét szinte a kétszer kettő józansága hatja át.

A sokat megélt és látott prédikátor – aki önvallomása szerint „Izráel királya volt” – úgy véli, hogy igazi és tartós boldogság még egyetlenegy embernek sem jutott osztályrészül. Vagy ha mégis, a mindnyájunkra váró elmúlás miatt a halandóknak soha nem is lehet pozitív a mérlegük. Megvizsgálva valamennyi „megoldási javaslatot”, a prédikátor levonja első olvasásra elkeserítőnek tűnő következtetését: nincs olyan érték vagy tevékenység, amely maradandó értelmet adhatna az emberi életnek.

A legtöbb, amit tehetünk, hogy tisztelettel elfogadjuk Isten életünkre vonatkozó döntéseit, és teljes bizalommal, örömmel élvezzük azt, ami Isten jóvoltából ebben az életben osztályrészünkül juthat. Ahelyett, hogy azt kutatnánk, honnan jöttünk, és hová tartunk, éljünk Isten iránti tudatos hálaadással a jelenben: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!” (9,7) „Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést: (…) Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” (12,12.13)

„(…) Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom / mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; / ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, – / de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!” (Radnóti Miklós: Erőltetett menet)

Magyar Bibliatársulat

::Nyomtatható változat::