A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

A Száraz Miklós György és Tóth Zoltán jegyezte Emléklapok a régi Magyarországról valódi kultuszkönyvnek számít. A páratlan kiadvány a történelmi Magyarország hatvannégy városát mutatja be régi képeslapokon, egykori történeteket idézve, pontos demográfiai adatokkal szolgálva. Rajongói szinte naponta bújják, és közelebbi-távolabbi terveik között szerepel a kötetben szereplő települések felkeresése – ami, valljuk be, igencsak nehéz feladat, hiszen a történelem viharai az egykori országot darabjaira tépték, illetve a motorizáció ellenére hatalmasak a távolságok – mondjuk – Brassó és Pozsony vagy Fiume és Kézdivásárhely között. A könyvben szereplő városok nem az egykori vármegyerendszer közigazgatási beosztásához idomulnak. Szubjektív válogatás ez, melyben az evangélikus gyökerű erdélyi szász és a szepességi cipszer városok, valamint a felvidéki bányavárosok igencsak felülreprezentáltak.

A közösségi együttlét mellett ezért hatott kellemes hírként, hogy a budapest-fasori evangélikus gyülekezet április 12-ére autóbuszos kirándulást szervezett Selmecbányára, a középkorban arany- és ezüstbányászatáról, a későbbi századokban bányászati oktatásáról híres, jelenleg Szlovákiához tartozó, mintegy tizenháromezer lakosú városkába.

A túra iránt igen nagy érdeklődés mutatkozott, így több mint hatvan fővel két autóbusz is elindult a városligeti Regnum Marianum keresztjétől. Az utasokat Aradi György lelkész üdvözölte, majd Gálos Miklós felügyelő ismertette Selmecbánya történelmét, számtalan érdekes és sokszor humoros példával illusztrálva az ottani bányatisztképzés rég- és közelmúltját.

Az első megállóhely Szentantal volt, a kirándulók itt a szépen felújított Koháry-kastélyt tekintették meg.

Innen pedig már csak néhány kilométer Selmecbánya. A városnézés a település legszebb kilátást nyújtó pontján, a Leányvárban vette kezdetét. Az épület kapujába vésett évszám szerint 1564-ben emelték, belsejében a török hódoltság korabeli Felvidéket bemutató tárlat tekinthető meg.

A következő séta a városka épen álló, középkori eredetű, később barokk stílusban átépített kapujához vezetett. Innen néhány méterre áll az új- és az ótemető, melyekben kiválóan nyomon követhető a település nemzetiségi átrendeződése: az elmúlt századforduló magyar nyelvű feliratait a két világháború közt kétnyelvű, majd a második világégés után tisztán szlovák nyelvű sírok váltják föl.

A rövid gyalogtúra után a busz begördült a belvárosba. A barangolás a „német” Szent Miklós- vagy más néven Nagyboldogasszony-templomtól – amelyet az 1230-as években emeltek, és a 19. században klasszicista stílusban átépítettek – indult. Ódon, középkori eredetű, girbegurba utcácskákon sétálhat a városlátogató, közben hatalmas szintkülönbségeket leküzdve. Olyan látnivalók várják, mint az 1491-es építésű, korábban kizárólagosan a szlovák híveknek szolgáló Szent Katalin-templom; a 14. századi, 1787–88-ban átépített, jellegzetes toronnyal – és benne toronyórával – koronázott városháza; a monumentális óvár és az 1764-ben készült Szentháromság-szobor.

A műemlékek kiváló állapotban vannak, de a régi patríciusházak és a 19. századi épületek igen vegyes képet mutatnak. Az egykori hírneves evangélikus líceum például elhagyatottan pusztul, jelenleg befektetőre vár. Az 1899-ben emelt iskolaépületen látható még az egykor itt tanuló Petőfi Sándor emléktáblája, de Mikszáth Kálmáné helyére – nem sokkal a trianoni döntés után – Andrej Sládkovič szlovák költő neve került.

Érdekes kiállítással szolgált az egykori Hellenbach-ház, a későbbi bányabíróság és bányászati akadémiai tanszék, melynek névadója egyrészt I. Lipót király és II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa volt, másrészt kiváló bányamérnök. Az ásványtani kiállítás mellett ugyanis az épület – a város egészére jellemző módon – egy bányalejáróra nyílik, amely közel százméteres szakaszon gyalogosan bejárható, csilléket és korhű eszközöket bemutatva.

A fasori látogatók az isteni gondviselés révén később bejuthattak a város evangélikus templomába is: a múzeumban felfigyelt a magyar szóra a Szlovák Bányászati Múzeum hazánkban is elismert muzeológusa, Ébert András, aki nemcsak a város negyven főre tehető magyarságának prominens képviselője, hanem evangélikus vallású, sőt a selmecbányai gyülekezet presbitere. Villámgyorsan közbenjárt azért, hogy a késő délután folyamán a helyi lelkész a templomban fogadja a Budapestről érkezetteket.

A kirándulócsoportra azonban ez előtt várt még egy érdekesség: miután megszemlélték a Szabadtéri Bányászati Múzeum látnivalóit – például a bányásztemplomot, tetején kereszt helyett a jellegzetes kalapács-véső párossal –, bányászfelszerelést öltve, kezükben bányászlámpával leereszkedtek a Bertalan tárnába, ötven méter mélyre, húszméternyi vízfelület és harminc méter vastagságú kőzet alá; megismételhetetlen élmény volt ez az utat nagy kitartással végigjáró időseknek és fiataloknak egyaránt.

A városba visszaérve keresték föl az 1794–1796 között copfstílusban emelt, belső architektúrájában leginkább az Operaházra emlékeztető lutheránus templomot. Ébert András után Selmecbánya szlovák nemzetiségű lelkésze üdvözölte a fasori gyülekezetet, majd Aradi György köszönte meg a helybeliek vendégszeretetét. A kirándulóknak azonban lassan át kellett adniuk a helyüket, mert a templomban egy pozsonyi gyermekkórus koncertjére készülődtek.

Hazafelé menet még két megálló színesítette az amúgy is sokszínű programot. Léván – szerepel a fent említett Emléklapok… kötetben is – a 13. századi, egykoron Dobó Istvánnak is szolgáló, 1709-ben Vak Bottyán által lerombolt (ennek ellenére a magyarországi várakhoz képest igen jó állapotban levő) erődítmény a fő nevezetesség. A hazaérkezés előtti utolsó állomás pedig Párkány volt, amely a Mária Valéria híd jótékony hatásaként a szürke szocreál határvárosból alig néhány esztendő alatt csinos településsé fejlődött. Végezetül a kirándulók a buszon, sok-sok szép emlékkel a tarsolyukban, záró elmélkedéssel búcsúztak egymástól.

Rezsabek Nándor

::Nyomtatható változat::