Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Azért ugrottam be a postára, hogy feladjak néhány levelet, de közben a gondolataimat már az esti ifjúsági óra előkészítése kötötte le. Egyszer csak észrevettem, hogy mögöttem a sorban egy fiatal cigány asszony áll, nagy dobozzal a kezében. Egy pillanatra átfutott az agyamon: nem is tudtam, hogy ennél az ablaknál is lehet csomagot feladni, de aztán nem is foglalkoztam vele többet.

Arra kaptam fel újra a fejem, hogy az asszonyka megszólított. Meglebegtetett előttem egy üres csomagszállítót, és megkérdezett nagyon kedvesen, udvariasan, hogy kitölteném-e. Értetlenül néztem rá, mire szégyenlősen hozzátette: „Én nem tudok írni.”

Elkezdtem kitölteni hát a papírt. Amikor közben sorra kerültem az ablaknál, jelzett az asszony, hogy intézzem csak nyugodtan a dolgom, ő türelmesen vár.

Mikor az utolsó betű is felkerült a lapra, átnyújtottam neki. Köszönte nagyon a segítséget. „Szívesen” – feleltem, majd gyorsan templomunk felé vettem az irányt…

Nem megy ki a fejemből ez a jelenet. A tekintete, amikor segítséget kért. A szégyenlős hang: én nem tudom ezt megoldani. És az öröme a végén.

Elgondolkodtam. De sokszor vagyunk mi is olyan helyzetben, amikor megfogalmazódik bennünk: ezt nem tudjuk megoldani. Olyan feladatot kaptunk, amely meghaladja tudásunkat. Olyan élethelyzetbe kerültünk, amelyet nem tudunk befolyásolni. Olyan fájdalom ért, amely földbe döngölt, és képtelenek vagyunk újra talpra állni. Olyan testi-lelki teher nehezedik ránk, amelyről úgy érezzük, erőnk felett való…

Tudunk-e ilyenkor segítséget kérni? Tudjuk-e, hogy van valaki, aki számára nincsen lehetetlen? Tudjuk-e, hogy a mi mennyei Atyánkhoz bátran fordulhatunk, ha erőnket, tudásunkat, lehetőségeinket meghaladja mindaz, amivel szembe kell néznünk?

No és ha mindezt tudjuk (elméletben), akkor tudunk-e élni is vele (a gyakorlatban)? Félretéve büszkeségünket tudunk-e térdet hajtani? Képesek vagyunk-e alázatosan szólni? Át tudjuk-e adni valóban a vezetést Istennek, vagy még erőlködünk?

Jó, ha a zsoltáros szavaiban a magunkéira ismerünk: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok, és ő meghallgat engem.” (Zsolt 120,1)

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::