Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Amikor április 30-án délután négy óra körül repülőgépünk földet ért a szicíliai Palermo repülőterén, és a szükséges formaságok után kiszállhattam a gépből, számomra kétszeresen is ismeretlen területre tettem a lábam. Egyrészt földrajzi, másrészt egyházdiplomáciai értelemben. Még sohasem jártam ugyanis Szicíliában, és látogatóban sem voltam még az olaszországi evangélikus egyháznál. Most az egyház vezetői, Holger Milkau dékán (azaz esperes) és Franco Negri zsinati elnök hívott meg a szicíliai Palermóhoz tartozó Terrasini nevű üdülőhelyen tartott zsinati ülésszakra. Mindkét értelemben valóban újdonságot jelentett ez az utazás a számomra: földrajzilag és a testvéregyházzal való ismerkedés tekintetében is.

Képekről, földrajzkönyvekből szerzett ismeretek alapján ugyan volt elképzelésem az Afrika északi partjai közelében fekvő sziget éghajlati, növényzeti viszonyairól, de mi tagadás, azért mégis meglepett, hogy április végén már sárgán érő gyümölcsüket kínáló citromfák, három méternél magasabb, terebélyes, virágzó leanderbokrok, csodálatos pálmák és hatalmasra nőtt kaktuszok uralják a vidéket. S mindezt az egyik oldalról a kék tenger, a másik oldalról a meredeken magasba szökő csupasz sziklahegyek keretezik. Szép vidék, de szépségével, különlegességeivel együtt azért idegen volt a számomra. És az ott töltött mindössze két és fél nap alatt csak futó benyomások szerzésére jutott idő.

A vendéglátó egyházzal ennél azért alaposabban ismerkedhettem. Olaszországban élő hittestvéreink magukat lutheri teológiai és hitvallásos örökséget valló, szórványhelyzetben élő kisebbségi egyházként határozzák meg. 2004-ben elfogadott egyházi alkotmányuk szerint külön hangsúlyozzák, hogy egyházuk kétnyelvű közösség, amelyben a német és az olasz nyelv egyenrangú. Ezt magam is tapasztaltam a zsinati üléseken, nemcsak a két nyelv közötti folyamatos szinkrontolmácsolás biztosításában, hanem abban is, hogy a résztvevők túlnyomó többsége olykor magától értődő természetességgel váltott egyik nyelvről a másikra. Így érthető, hogy kiadványaik, tájékoztató anyagaik is kétnyelvűek, sőt a hivatalos megnevezésüket is így használják: Chiesa Evangelica Luterana in Italia (CELI) – Evangelisch-Lutherische Kirche in Italien (ELKI).

Az ELKI-nek összesen néhány ezer tagja van, akik – a mostani zsinaton felvett két gyülekezettel együtt – az egész ország területét lefedő tizennégy gyülekezetbe szervezetten élnek a 94%-ban római katolikus Olaszországban. 1995 óta az olasz állam és az evangélikus egyház kapcsolatát törvény szabályozza. Ökumenikus kapcsolatai sokszínűek. A valdens, a metodista, a baptista közösségekkel és az Üdvhadsereggel együtt alapító tagja az Olaszországi Evangéliumi Egyházak Szövetségének. Sokoldalú kapcsolatai vannak a római katolikus egyházzal is. Tagja a nemzetközi egyházi szervezeteknek, többek között a Lutheránus Világszövetségnek is. Hivatalos partneri, testvéregyházi megállapodást kötöttek a szlovéniai és az osztrák evangélikus egyházzal.

Meghívásomnak – részükről nem titkolt – célja volt az is, hogy kezdeményező lépéseket tegyenek egy, a mi egyházunkkal létrejövő testvéregyházi kapcsolat érdekében. A zsinat által elfogadott, hivatalos szándéknyilatkozat is született erről. Remélem, hogy 2008 őszén sor kerülhet – az általam átadott meghívás alapján – a viszontlátogatásra is.

Érdemes talán – ha csak nagyon vázlatosan is – áttekinteni a számunkra oly ismeretlen egyház történetét. Meglepő adatokat is találhatunk benne. Például azt, hogy a legrégebbi, a velencei gyülekezetük története a reformáció koráig nyúlik vissza. A trieszti gyülekezetet 1778-ban alapították, a bolzanóit 1889-ben – amikor az északi területek Habsburg-uralom alatt voltak. Vajon ki tudta azt közülünk, hogy Rómában már 1819, Nápolyban pedig 1826 óta él evangélikus gyülekezet? És hogy Milánóban a Svájcból áttelepülő evangélikusok és reformátusok közösen szervezték meg 1850-ben gyülekezetüket?

Az ELKI/CELI hivatalos megalapítására a második világháború után, 1948-ban került sor, amikor a tragikus háborús tapasztalatok következtében egyre erőteljesebben fogalmazódott meg a vágy az összes német nyelvű gyülekezet összefogására és olaszországi integrációjára. Attól kezdve az EKD-val, a németországi protestáns egyházakat összefogó szervezettel egyetértésben végezték az Olaszországban élő német nyelvű evangélikusok lelkigondozását. A Nápolyi-öböl partvidékén élő három gyülekezet 1957-ben csatlakozott az egyházhoz. Ezeket egy olasz nemzetiségű lelkész alapította, aki két óvodát és általános iskolát is létrehozott. Szicílián pedig 1991 óta szerveződött a gyülekezet, amelyik 1996-ban csatlakozott az ELKI-hez.

Szoros kapcsolatai vannak az olaszországi evangélikus egyháznak a németországi Gustav-Adolf-Werkkel és Martin-Luther-Bunddal. A tőlük érkező rendszeres támogatás mellett a gyülekezetek jelentős áldozatkészsége és az állami jövedelemadó-rész átutalása teremti meg azt a külső biztonságot, amely lehetővé teszi e maroknyi közösség rendezett életét. (Zárójelben írom, de egyáltalán nem zárójeles gondolatnak szánom a következő mondatot: érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy legutóbb a körülbelül hétezer tagot számláló ELKI/CELI javára negyvenkétezren rendelkeztek a jövedelemadó megfelelő részének átutalásáról, nagyjából ugyanannyian, mint a mi – náluk több mint harmincszor több bejegyzett gyülekezeti tagot számon tartó – egyházunk javára!)

Alkalmat kaptam arra, hogy köszöntést mondjak, amelyben egyházunk történetéről és mai életéről adhattam rövid tájékoztatást; az egyik reggeli áhítat szolgálatát is én végeztem.

A német precizitás és az olaszos spontaneitás együttesen jellemezte az ELKI/ CELI zsinatának munkáját. Fontos határozatokat hoztak: meghallgatták és elfogadták az esperes és a munkaágak jelentéseit, két gyülekezet felvételéről döntöttek, tisztségviselőket választottak. És eközben mindig – a feszültség nélküli tárgyalások, de az élesebb viták közben is – érezni lehetett, hogy akik a zsinaton együtt vannak, mind azért fáradoznak, hogy az olaszországi evangélikus egyház minél hatékonyabban végezhesse missziói szolgálatát… Lehet tanulni tőlük.

A magam részéről reménységgel várom látogatásom őszi viszonzását.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::