Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

61.jpg

Budapesten is erdélyi ember: szelíd szavakkal fogadja a látogatókat a Vármegye Galériában, kemény tartással magyaráz gyönyörű szülőföldjéről. Kézfogása és tekintete őszinteségre késztet, munkái számvetésre.

Páll Lajos korondi festő és költő gazdag kiállítással ünnepelte hetvenedik évét. Szerényen, mint mindig, egyetlen estén, mert sietett vissza, hiszen befejezetlen pasztellképek és versek várják, hogy életre keljenek. Két múzsát is szolgál, de ez nála értékek vándorlása, a múlt őrzése, veszendő sorsok égig emelése. Érzékeny képzőművészetében falvak házai, kanyargós útjai, kék erdők, boglyák csöndje ragyog; költészetében szívmeleg sorok idézik a Székelyföldet, hirdetik múlhatatlanul magyarság- és nemzetszeretetét.

Fazekas maradt volna ő is, mint évszázadokon át szorgos ősei, de makacs elszántsággal ragaszkodott gyerekkori álmához.

– Medvéket kellett készítenem – mondja mosolyogva –, hatvanat naponta. Apám azt gondolta, ha járok a művészeti iskolába, megduplázhatom a normát. Sokszor mondta csalódottan, hogy semmit nem fejlődöm. Nem is lehetett, hiszen én át akartam menni festőnek. Anyám elhitte füllentésemet, hogy az orvos szerint kicsi és sovány vagyok, nem bírom a nehéz köveket. Az ő segítségével kerültem át a kilencedik osztályba festőnek.

Páll Lajos három főiskolai év és négy – 1956-ért kapott – börtönesztendő után tért vissza falujába, magányos emigrációjába, felépítve maga köré Korond művészetét védelmező bástyának, házát családjának és az ide látogató barátoknak.

1962-es szabadulásáig csak fejben dolgozhatott a lágerek poklában, de a reményt soha nem adta föl.

– Néhány versemen érezni az „egészségügyi séta” ritmusát – folytatja emlékezését. – Szappanból, sárból állatokat mintáztam, ha a kecskét vagy a szamarat nem sikerült egyből megfestenem. Ma is először megmintázom, hogy biztos legyek a dolgomban.

Népi fazekasság, korongolás a bokályokon, tányérokon, karos gyertyatartókon. Virágok indáznak, nap és hold ölelkezik, töviság közt fehér madár bukdácsol. Rövidesen e területen is fogalom lett a neve, illetve a Páll családé, s egyre többen keresték képeit és könyveit.

– Sokszor annyian voltak nálunk, hogy a földön aludtak – mondja nevetve, miközben most megjelent gyönyörű gyűjteményes kötetét dedikálja. – Németh László, Nagy László, Csoóri Sándor is meglátogatott, bolyongtunk a lomb-arany őszben, a nagy havazásban.

Neve egy riportban, egyik strófája már tizenöt évesen megjelent az Igaz Szóban, 1955-ben az Utunk közölte verseit. Azután megjelent első kötete is, amelyet tíz-, majd tizenhárom évnyi kihagyással követett a saját rajzaival, festményeivel illusztrált többi: Köves földek (1980), Száraz villámlás (1993), Partraszállás (1994), Andromakhé uszályán (1996).

Páll Lajos festő-poéta minden mozdulatában, szavában erdélyi. Sűrű szemöldökével, tömött bajuszával, égbolt-homlokával olyan, mintha Szervátiusz Tibor faragta volna ki a legkeményebb andezitből. Itt-ott deresedik a konok halánték, barázdálódik a tiszta arc, de évtizedeket letagadhatna a szép és nehéz egészből. Képein és verseiben a bőség nyűgözi le az embert, pedig mindig egyről töpreng: Korondról. Ölelő hegyeiben, különös házaiban, színes tornyaiban, meredek utcáiban, az ott bóklászó tehénkéiben, magányos lovaiban, sziklafekete bivalyfogatában, kucsmás parasztjaiban és kendős asszonyaiban ott az egész világ. A mindenség fényes tükörcserepe.

Versben így fogalmazta meg (Pálfalva felé): „Itt még jártam, tél volt, nyár volt, / terűvel is fütyörészve… / kegyetlen út, kaptatókkal / valaki még megtűzdelte azóta is. / De ilyen vad ragyogásban, / március eleji hóban, / anyám járt itt fazekakkal… / Fönn a falu, pára szárnyal, / nem száll, nehezül a napba, / üllő cseng az álom ellen, / hétköznapok kakashangja feleletül. / Marad az út, fönn a falu, / kővel kötött kertek görcse, / meg a remény, kocsmárosné / pirul, vajon kinek öntse / nehéz borát.”

Búcsúzáskor irigykedve mondom: jó neki, hogy így szereti Isten, hosszú, gazdag életet adott, gyógyíthatatlan betegségből is kigyógyította. Tréfásan még hozzáteszem: a hét végén megyünk, többen is, köszönteni. Mivel vár bennünket?

– Frissen sütött házi kenyér biztos lesz, szalonna, hagyma, jó vörösbor is kerül a pohárba.

Azt meg én teszem hozzá, szíves invitálás is lesz: „Vegyenek, kedveskéim!” – mondják majd a vendégeknek, ahogyan régen Páll Lajos édesanyja tette annyiszor, cserepes kezével kínálva az egyszerű ételt, fáradt mosolyával bocsátva el a látogatókat, büszkén, hogy fiát milyen sokan szeretik és becsülik szerte a nagyvilágban.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::