A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP – Mt 6,24–34

Hozzászólás a cikkhez

Mocsári Károly zongoramûvész koncertjén voltunk a tiszadobi református templomban. A Zongora ünnepe Keleten címû – évente megrendezett – rangos esemény alkalmából zsúfolásig megtelt a szent hely. A zongoramûvész keze, lelke, személyisége a templomba varázsolta több évszázad mûvészeinek örömét, fájdalmát, kételkedését és megbizonyosodását. Jó volt a hétköznapok fölé repülni a zene segítségével. A közönség a „hivatalos” program végeztével természetesen nem engedte el a mûvészt, vastapssal kérte tõle a ráadást: fergeteges elõadásban hallhattuk tõle Liszt egyik rapszódiáját. Már ezért is megérte volna meghallgatni a koncertet…

Jézus is arról beszél, hogy létünk legalapvetõbb dolgait is szabad ráadásként elfogadnunk, megélnünk.

Az élet alapvetõ szükségletei úgy is megjelennek, mint kényszerek. Az aggódás, a szorongás abba az irányba viszi gondolatainkat, beállítódásunkat, hogy az alapvetõ szükségletek nélkül értelmetlenné, kilátástalanná válik az életünk. Az étel, az ital, a ruházat, az életszínvonal különbözõ kellékei mindmind azt a látszatot keltik, hogy nélkülük olyan hiánnyal kell élnünk, amely már mindent fölöslegessé tesz.

Mi is jellemzi a jézusi „ráadás” életformát?

Az alapvetõ szükségletek vonalán a belsõ szabadság. Ez nem az a felelõtlenség, amely a saját munkáját is Istennel szeretné elvégeztetni, hanem annak felismerése, hogy az élet több a tápláléknál. A jézusi szabadság nem helyez a törvények és szükségletek fölé, hanem elvezet arra a felismerésre, hogy a nagyvonalú Gazda számadójaként semmim nincs, mégis minden az enyém.

Felszabadít a holnapért való aggódás terhe alól. Eric Berne (az Emberi játszmák címû könyv szerzõje) szerint kétféle szorongás jellemez bennünket: az „elõrearc” és a „hátraarc” szorongás. Ezt azzal a példával illusztrálja, ahogy a modern ember a szabadságát tölti. Amikor készül rá, „elõrearc” szorongása van, hogy mi vár rá. Amikor meg elindult, „hátraarc” szorongása van, hogy mit hagyott otthon… Jézus szava segít abban, hogy úgy tudjak a mának élni, hogy közben nem felejtem el a jövõmet sem, és a múlt sem jár vissza kísértet gyanánt.

A jézusi „ráadás” életforma az értékek összefüggésében azt az értékválasztást jelenti, hogy pontosan tudjuk: Isten királyi uralmának naponkénti választása életünk legfontosabb döntése. Nem magától és nem nélkülünk valósul meg az õ országa, hanem úgy, hogy képesek vagyunk elõször Isten országát keresni. Ez pedig tudatos döntések sorozatát jelenti. Én vagyok a felelõs a döntéseimért, és azzal a belsõ igénnyel hozom meg õket, hogy összecsendüljenek Isten akaratával. Természetesen tudhatjuk azt is, hogy Isten megajándékozott bennünket a bûnbocsánat örömével, hogy rossz döntéseink után visszataláljunk a helyes mértékhez: Isten országa legyen a legfõbb értékünk.

A jézusi életforma valós istenismerethez vezet. Vallásos kísértés azt feltételezni Istenrõl, hogy fogalma sincs arról, mi zajlik a földön. Az így gondolkodók szerint – legtöbbször imádság formájában – informálni kell õt arról, hogy mekkora igazságtalanságok történnek, és mit kell tennie ahhoz, hogy helyreálljon a teremtés rendje. Ezzel szemben Jézus egyetlen mondattal Isten megismerésének felszabadító, örömteli távlatát nyitja meg: tudja a ti mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van! Nem kell fölvenni vele kapcsolatban sem a „tudálékos beosztott”, sem a „Fönt úgysem tudják, mi zajlik idelent!” életpozíciót, hanem gyermeki bizodalommal hagyatkozhatunk mindentudására, amellyel „tudja jól a mi formálásunkat”.

Ha nem tudjuk pontosan, hogy ki az, akihez tartozunk, életünk, döntéseink csak átláthatatlan kusza halmazzá válnak. Mint az a munkavállaló, akinek két fõnöke van. Vagy nem végez semmi munkát, nehogy baja essen, vagy megpróbálja kijátszani elöljáróit egymás ellen, vagy mindent a maga javára intéz el. Jézus ettõl a káosztól szabadít meg, amikor arra hív, hogy merjünk a valódi „Munkáltató” mellett dönteni. Így életünk áldott egyértelmûségbe ér: „Én Uram és én Istenem!” – vallotta Tamás a kételyek, a kudarcok után (Jn 20,28).

Imádkozzunk! Jézusunk, köszönjük neked azt, hogy életünk csupa ráadás. Ráadás a puszta létünk, hiszen nem érdemeink szerint, hanem a te teremtõ fantáziád nagysága szerint születünk. Ráadás minden képességünk, hogy ezekkel is neked és egymásnak szolgáljunk. Ráadás minden szükségletünk is, mert te nem engeded, hogy a foglyaikként vergõdjünk. Ráadás a te ismereted, a benned való hit, hogy el ne tévedjünk a világban. Ráadás lesz az, hogy a nagy mennyei banketten a vendégeid lehetünk. Ámen.

Laborczi Géza

::Nyomtatható változat::