Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten abban az örömben részesülhettem, hogy egyik barátnõm és a férje hozzám küldte nyaralni a gyermekeit, a hétéves Csongort és a tizenegy éves Rékát. Izgatott örömmel érkeztek, várták a beígért nagyszerû programokat, amelyeket elõzetesen nagyon sokszor egyeztettük telefonon és levélben. Azt a vágyukat is megsúgták, hogy ha majd lehet, õk gyorsétteremben szeretnének enni, mert ott a hamburgerhez érdekes ajándék játék is jár. Beleestem a saját csapdámba, hiszen még az egyeztetéskor ígéretet tettem a gyerekeknek, hogy kívánhatnak bármit, mindent teljesíteni fogok. Ezek után meg sem próbáltam õket lebeszélni a nagy tervrõl…

Nyaralásuk és közös kirándulásaink elsõ napján egy kifõzde mellett tettem le a voksomat, ahol levesek, fõzelékek, sütemények nagy választéka várt minket, s bizton állítom, hogy ezek az illat- és ízélmények nem csak a kirándulásban megfáradt háziasszony kezébõl veszik ki a fakanalat. Mivel a szülõk arra tanították a gyermekeket, hogy étkezés elõtt és után imádkozzanak, buzdítás nélkül is imára kulcsolták a kezüket. Óriási élmény volt nézni, ahogyan az éhes gyermekek jóízûen ették a házias ízvilággal csábító ételeket.

Másnapi kirándulásunk során is egy ilyen helyre tértünk be fõzeléket falatozni, s meglepve tapasztaltam örömüket, amint a sokféle étel illatától és látványától elvarázsolva próbáltak dûlõre jutni, hogy mit is egyenek. A fõzeléket hamar kiválasztották, de az édesség… Az nem könnyû dolog ám! Palacsinta legyen, vagy madártej, tejberizs, sütemény? A bõség zavarától megszédült gyermekek végül nem választottak desszertet, csak jelezték: lehet, hogy palacsintát esznek majd. Ennyiben maradtunk, s nekiláttunk az ebédnek. Jólesett minden falat! Jóllakottan dõltünk hátra.

Mikor visszavittük a tálcákat, a pult mögött álló hölgy megkérdezte, hogy adhatja-e a palacsintát, mert rendelésnél hallotta, hogy a gyerekek szívesen ennének. Hogyan emlékezhet ennyire a palacsintáról folytatott beszélgetésünkre – csodálkoztam –, hiszen olyan sokan jöttek utánunk?! Vajon mivel érdemeltük ki a figyelmességét? Jóllakott óvodásként álltunk, és mosolyogtunk rá. Megköszöntük, hogy kitüntetett minket a kedvességével, s egyúttal jeleztük, hogy már nincs helye több finom falatnak. Õ visszamosolygott ránk, nyugtázta, hogy már lemondtunk a palacsintáról. Ezek után a gyermekek még sokáig elismerõen emlegették a hamisítatlan magyar vendégszeretetet, a figyelmességet, az õszinte kedvességet.

Az egyik napon – ígéretemhez híven – egy nagy kirándulás után beültünk egy gyorsétterembe, ahol bár nem álltak sokan elõttünk, mégis több mint negyedórát kellett várnunk. Mikor sorra kerültünk, kértünk mindenfélét: sült krumplit, jeges teát meg hamburgert, fagyit, sõt a gyerekek játékot is kaptak a menühöz – szóval minden olyasmit, amivel a kicsiket le lehet venni a lábukról. Mint akik még sosem ettek hamburgert és sült krumplit, falták is a tálcán lévõ ételeket.

Naivan azt hittem, ennyivel megúszom a gyorséttermi kiruccanást, ám másnap újra nekem szegezték a kérdést: „Ugye megyünk még gyorsétterembe?” Mit tehettem volna, elvittem õket másnap egy hasonló helyre, ahol szintén adtak játékot a gyermekmenühöz, így aztán teljesen le voltak nyûgözve. Azonban a kislánynak egy égett húsos szendvicset adtak, én pedig nem kaptam meg a visszajárót, mert a pénztáros nem figyelt rám – épp magánéleti problémáit beszélte meg a mellette álló kollégájával a vásárlók füle hallatára. Az égett húsos szendvicset kérésünkre sem cserélték ki, csak levágták belõle az erõsen megégett részt, s a visszajáró miatti reklamációból is ribillió támadt, amelynek a megoldását végül nem vártuk meg.

Mikor lehuppantam a gyermekek mellé, azon gondolkodtam, hogy vajon legközelebb is gyorsétterembe szeretnének- e majd menni… Nem tudom, hogy ezen gondolkodtak-e, csak azt, hogy egy kis idõre szomorúsággal vegyes csend telepedett az asztalunkhoz. Könnyek gyûltek a szemembe, de mégsem kezdtem el sírni, mert Isten csodálatos vigasztalást talált ki háborgó lelkem lecsendesítésére.

Míg a sérelmemmel voltam elfoglalva, addig a hétéves kisfiú, Csongor imára kulcsolta a kezét, s megtépázott lelkemet mintegy megnyugtatva ezt mondta: „Még ha veszekedtek is velünk, ezért az ételért is adjunk hálát Istennek.”

Gergely Judit

::Nyomtatható változat::