Élő víz

10 PONT – MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZÕI

Hozzászólás a cikkhez

8. A gyülekezeti házat vagy templomot újszövetségi szellemben építik vagy alakítják át sokrétû közösségi életre alkalmas, világos, tiszta, barátságos helyiséggé.

Írásom egy sorozat része, megértését segíti az elõzõ cikkek ismerete.

A jeruzsálemi templom Titus császár általi lerombolása óta (Kr. u. 70) – bibliai értelemben – nincs más templom, csak Jézus Krisztus teste, az élõ hitû Krisztus-követõ emberek családja, az egyház. Ez az „épület” lényegét tekintve lelki (ige, ima, követés), nem pedig anyagi (kõ, habarcs, kultikus tárgyak). Ezt a bibliai igazságot mindenkor ajánlatos tudatosítani, mert az ember hajlamos a legegyszerûbb és legszentebb dolgokból is istenpótlékot, bálványt formálni.

Jézus világosan beszélt a templom értelmérõl, céljáról és jövõjérõl. Amikor meglátta a templomot, illetve a benne tevékenykedõ gyülekezetet, megsiratta õket, mert a közösség tagjai nem ismerték fel a „meglátogatás idejét”. A templomot nem rendeltetésének megfelelõen használták. Jeruzsálem, az egyházközpont próféta- és igegyilkossá lett. Vezetõi a templomot búvóhelyül használták, elrejtõztek Isten és a megtérés elõl, mint a zsákmányon osztozó rablók (lásd Mt 21,1–17).

A templomtisztítás megrázó eseménye után Jézus naponta megjelent az épületben. Bemutatta, hogyan lehet mégis „imádság háza” az annak készült hely; ugyanakkor megprófétálta a leromboltatás tragédiáját. Végül a templom gazdájának fiát a fõpap udvarában arcul ütötték, majd kidobták ebbõl az épületbõl is, mint korábban falujának zsinagógájából.

Jézus golgotai áldozatával fölöslegessé vált a templomban folyó kultusz. Azóta nincs szükség Isten kiengesztelésére, mert a Bárány áldozata végleg megnyitotta minden ember számára – a kettészakadt kárpit által – a szabad utat Istenhez, a kegyelem trónjához, a Szent jelenlétébe. Ezért az emberi szívnek kell templommá lennie, amelyben Isten lakik, szól, fedd, irányít, tanácsol, erõt ad, vigasztal. „A Magasságos (…) nem emberkéz alkotásaiban lakik…” „Miféle házat építhetnél nekem…?” – mondja az Úr (ApCsel 7,48.49). „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen (értsd: Garizim), nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát.” „…eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát…” (Jn 4,21.23)

Minden hely szent, ahová õt befogadják. „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkembõl minden halandóra…” (Ap- Csel 2,17) Az ígéret nem épületekrõl, hanem a személyes találkozásról szól: „…ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Nem is engedte Isten megépíteni újra a jeruzsálemi templomot.

Az Újszövetség népe nem kõépületekben, „Isten házában”, félfogadási idõben találkozik egy-egy órácskára az Örökkévalóval, hanem szívében hordozza a Szentet. Az evangélium szelleme szerint az épület csupán a tagok összegyülekezésének, találkozásának a helye. Az ige és a szentségek által Isten ilyenkor is beléphet az ember életébe, akárcsak a Tisza- parton, egy börtönben vagy egy nyári konyhában…

Az õskereszténység az üldözések ellenére is dinamikus volt és gyarapodó. Templomai nem voltak; házaknál, természetben, késõbb katakombákban találkoztak évszázadokon (!) át.

A konstantini fordulat államvallássá tette az új hitet. Hatalmas lendülettel indult a bazilikák építése, a római basilica forensis, a nagy tömegeket befogadó világi csarnokok mintájára. (A templom [templum] kifejezést a pogány isteneknek szentelt épületekre használták.) A császár kifejezett parancsára az épülõ új templomoknak, bazilikáknak felül kellett múlniuk a császári Róma pompás épületeit. Sikerült, de feltehetjük a kérdést: egyezik ez Jézus lelkületével?

Ebbõl a korszakból sok épület maradt ránk – különbözõ színvonalon, értékben, állapotban. Mély benyomást tett rám az, amit Assisiben láttam. Ferenc egyszerû, szép templomocskájára az utókor triumfáló egyháza ráépítette hatalmas, gazdag bazilikáját. Ezüstbõl készült, kivilágított tartóban meg lehet tekinteni a szelíd testvér szakadozott darócruháját. Vajon mit tenne Jézus és Francesco ezzel a sok ezüsttel, arannyal?

Itt két egyházfelfogás, két teológia áll szemben egymással. A jézusi, egyszerû, másokat hordozó, a világért szenvedõ közösség (theologia crucis – a kereszt teológiája) a dicsõségért, gazdagságért élõ és remegõ farizeusi formátummal, vállalkozással (theologia gloriae – a dicsõség teológiája) szemben: „A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatok, a kövéret levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek!” (Ez 34,3)

Építészeti, kulturális szempontból lenyûgözõ épületeket alkotott az egyház. Magam is sok ilyet láttam, gyönyörködtem bennük.

Teológiai alapon viszont gondom van templomaink egy részével, és ahogy korábban is jeleztem, az evangéliumi szellemmel, lelkiséggel nem mindig harmonizáló liturgiánkkal és megjelenésünkkel. Épületeink a jeruzsálemi templom szakadozottságát mintázzák: elõtér (korábban az érdeklõdõ pogányoknak), hajó – a gyülekezet helye – és a „közvetítõ és áldozó papság” számára elválasztott szentély. Ez nem felel meg az Újszövetség szellemének.

Szép és értékes épületeink mellett találhatunk sötét, kényelmetlen, hideg, gondozatlan, giccses berendezésû templomokat is. Új templomaink között is akadnak olyanok, amelyeknek alig vannak ablakai.

Néhány évvel ezelõtt Angliában egy mérnök megmutatta nekem az általa tervezett, illetve újraalakított, különbözõ felekezetek birtokában lévõ templomokat, gyülekezeti épületegyütteseket. Új templomai világosak, szépek, praktikusak, a közösségi összetartozást, családiasságot sugározzák.

Általában nincsenek bennük rögzített padok, helyettük padlószõnyegen elhelyezett székeket használnak. A gyülekezet tagjai nemcsak frizurákat látnak hátulról, hanem egymást is, a másikban élõ Krisztust. (Egyik új és építészetileg csodás templomunkban nyolc méter magasan lévõ Krisztus-szoborra irányítja a tervezõ a szemeket. A padok hátlapjai olyan magasak, hogy alig lehet látni az oltárteret. Ez is egy szemlélet, de Jézus nem felettünk lebeg, hanem bennünk él.)

A korábban épült templomokhoz szervesen kapcsolódó, a mai gyülekezeti életnek megfelelõ közösségi helyiségeket alakított ki az angol tervezõ.

Mindenütt megtalálhatóak a többfunkciójú termek. Kis átrendezéssel a legkülönbözõbb programok bonyolíthatóak le bennük, mint például istentisztelet, bibliaóra, értekezlet, szeretetvendégség, istentisztelet utáni közösségépítõ kávézás, esküvõi vacsora, játékos foglalkozás gyermekeknek és fiataloknak. A helyiséghez konyha és vizesblokk kapcsolódik. Az ilyen terem padlózata könnyen tisztítható, és könnyûszerkezetes berendezése könnyen mozgatható, átrendezhetõ.

A nagy dómokban több helyen látni nívósan kialakított, gyermekfoglalkozásra alkalmassá tett részeket. Ahol csak lehet, bevezetik a fûtést, megfelelõ világítást alakítanak ki, és székeket helyeznek el.

Most következõ javaslataim egy része talán nem minden egyházközségünkben kivitelezhetõ, és azt sem gondolom, hogy mindenki el tudja fogadni õket, de megfontolásra ajánlom.

Templomaink tisztán tartása és részleges átalakítása nem csak anyagi kérdés.

Ma már elengedhetetlen, hogy az érdeklõdõk szépen elkészített információs táblán elolvashassák a legfontosabb adatokat: felekezet, alkalmak idõpontjai, a lelkész és a felügyelõ elérhetõsége… Legyen mindenhol iratterjesztés (esetleg kölcsönzõ és ingyenesen elvehetõ kiadványok is), rendszeresen frissített faliújság, az alkalmakon használható énekeskönyv és Biblia.

Ahol csak megoldható, be kell vezetni a fûtést, átalakítani a világítást, a padok helyett igényes, erõs székeket elhelyezni, szõnyegpadlót teríteni. Ahol a padok „mozdíthatatlanok”, helyezzünk el rajtuk ízléses ülõpárnákat.

Az oltár és a szószék lehet, hogy kultúrkincs, de kinézetük több helyen nem felel meg a fenti bibliai elveknek. A lelkész néhol meglepõen érdekes díszletek közül, távolról beszél a sok esetben kicsi nyájnak. Készíttessünk ambót (felolvasópult), ahonnan prédikálhatunk, de mások is imádkozhatnak, igét olvashatnak, megszólalhatnak.

Nem indokolható a lelkész oltártérben való „liturgikus forgása”; készíttessünk a berendezéssel harmonizáló asztalt, legyen a lelkész szemben a gyülekezettel, így jobban kifejezzük a közösséget! Mûvirág, mûgyertya, gondozatlan asztal- és oltárkép, „inkvizíciós hatású” térdeplõ és pad, igénytelen tárgyak ma már ne terheljék szolgálatunkat!

Végezetül figyeljünk Augustinusra: „Testvéreim, Isten egyháza mi magunk vagyunk. Ebben a világban épülünk, és a világ végén fogunk felszenteltetni. Az építés fáradsággal jár, a felszentelés viszont ujjongó örömet hoz. Tehát: szívetekben az apostolok tanításából vessetek alapot, alázatból készítsétek a padlózatot, imádsággal és igaz beszéddel emeljétek falakká az üdvös tanítást, az Istenrõl szóló tanúságtétel legyen világító lámpás, oszlopként hordozzátok a betegeket, s mint a tetõ, oltalmazzátok a szegényeket, hogy mindörökre felszentelt templom lehessetek az õ bennetek lakása által.”

Szeverényi János

::Nyomtatható változat::