ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

„Mily szép és gyönyörû, ha a testvérek egyetértenek…” – hangzik a Szentháromság ünnepe utáni tizenhetedik vasárnap bevezetõ zsoltárának (introitusának) antifónája a 133. zsoltár szerint (Zsolt 133,1; LK).

Ezen az ünnepen az evangélium szavai az óegyházi perikópa alapján a vízkóros szombati meggyógyításáról beszélnek, illetve alázatosságra és jótékonyságra intenek: „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 14,11) E gondolatok visszaköszönnek az epistolai szakaszban, mely arra tanít, hogy „egy az Úr” (Ef 4,5), s csakis õvele és õbenne lehetünk alázatosak, szelídek, türelmesek, szeretettel teli, békés emberek a hit és a keresztség által.

E vasárnap témája: Krisztusban egy az egyház. Az ünnep graduáléneke az Istenem úgy szeret (EÉ 446), mely Ahasverus Fritzsch (1629–1701) dallamával – kinek csupán ez az egyetlen dallama szerepel az Evangélikus énekeskönyvben – s Christian Fürchtegott Gellert (1715–1769) szövegével található meg énekeskönyvünkben.

Gellert szegény körülmények között élõ evangélikus lelkészcsalád ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Teológiai tanulmányokat folytatott, majd elsõsorban költészettel, retorikával, erkölcsfilozófiával foglalkozott, s korának, a 18. századnak a legkedveltebb költõje volt hazájában, Németországban.

Talán legismertebb szövege az énekeskönyvünkben saját dallamával megtalálható 58. ének, a Mily nagy az Úr kegyelmessége. Igen nagy népszerûségnek örvendett 1757-es keltezésû Geistliche Oden und Lieder címû kötete; ebbõl való mai énekünk is.

A költõ „vallásos ódáinak és dalainak” szövege több zeneszerzõt is megihletett, például Carl Philipp Emanuel Bachot, a nagy Johann Sebastian másodszülött fiát vagy a neves bécsi klasszikus zsenit, Ludwig van Beethovent.

Ami az énekeskönyvünkben használt dallamot illeti, az eredeti szövegnek ez a második dallamváltozata. Az ének közepén modulatív, illetve szekvenciális fordulatokkal találkozhatunk, mely a korszak énekei között nem számít szokatlannak, hiszen a 17. századi korálok már egyéni szerzemények az elõzõ kor anonim jellegû énekeihez képest. A dallam népszerûségét mutatja, hogy Johann Sebastian Bach négyszólamú korálfeldolgozásai között öt harmonizáció is megtalálható hozzá.

Az ének elsõ két verse az Úr irántunk való szeretetébõl kiindulva világítja meg számunkra, hogy nekünk is szeretnünk kell felebarátainkat. Azonban nem szabad tétlenül várnunk embertársunk segítségkérésére. Ha igazán tudjuk, mi a felebaráti szeretet, mi elõzzünk meg az õ „ínségét, bánatát”. Az Efezusi levél soraira utalva – „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is…” (Ef 4,4) – a harmadik strófa ezt is a szeretet gondolatával egészíti ki.

A Szentírás szavait jelenlegi földi életünkre és gondjaira, problémáira felelteti meg a költõ. „Te hozzám mindennap / Kegyelmes vagy, Istenem, / S én ne lennék-e jó / Ahhoz, ki vét ellenem? / Segíts azt szeretni, / Kinek te Atyja vagy, / Akihez jó voltod, / Mint énhozzám, oly nagy!” (4. versszak) Végül az utolsó vers a megváltás misztériumát tárja elénk Jézus Krisztus által, s mintegy dicsõségmondással (doxológiával) zárja a verset.

E heti fõénekünk legfontosabb feladatunkról, az egymás iránti szeretetrõl és megbékélésrõl szól, mely magának az Úristennek a szeretetébõl táplálkozik. Énekeskönyvünk Keresztyén élet címû fejezetében található, s rímel a Szentháromság ünnepe utáni tizenharmadik vasárnap énekére, Sántha Károly nyolcvan éve elhunyt evangélikus lelkész versére: „Testvéreim javáért / Fáradnom, küzdenem / Adj erõt, örök Isten, / Én édes Istenem.” (EÉ 455) Másik vezérgondolata az, hogy egy test tagjai vagyunk, s ha ez így van, akkor bizonyosak lehetünk Luther szavaiban: „…mihelyt a legkisebb baj ér, ég és föld, valamennyi angyal és szent mellettünk kiált.”

Zárógondolatként hadd térjek vissza az introitus zsoltár antifónájához, de immár Károli Gáspár fordítását használva: „Ímé, mily jó és mily gyönyörûséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak!”

Abaffy Nóra

::Nyomtatható változat::