Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Kristóf Attila a Magyar Nemzetben megjelent, Misu-korszak címû írásában emléket állított Mihályfi Ernõnek, a lap egykori fõszerkesztõjének, megállapítva, hogy a Pethõ Sándor által alapított lap szellemi és szakmai színvonalát megõrizte és továbbvitte, bár politikai és ideológiai értelemben nem a nemzeti érzelmek harcos elkötelezettje, hanem a hasznos kompromisszumok mestere volt (Magyar Nemzet, 2008. augusztus 23., 28. o.). Az újságírónak a néhai fõszerkesztõ rátermettségére, baráti gesztusaira, figyelmére és ötleteire vonatkozó megállapításai nyilván megállják a helyüket, mert mindezekrõl õ maga is meggyõzõdhetett. A cikkében írtak azonban Mihályfi Ernõ tevékenységének csak az egyik részét érintették; az evangélikus egyházban játszott szerepe, elsõsorban országos felügyelõi mûködése nem került szóba. Ha ezt is megvizsgáljuk, kitûnik Mihályfi Ernõ Janus-arca, kétarcú volta.

Mihályfi Ernõ Mihalovich Samu béri evangélikus esperes idõsebbik fia volt. Szüleinek sok problémát okozott, mert már ifjúkorában elszakította magát egyházától, ellentétben két testvérével. Mint újságíró fiatalkora óta a politikai baloldalon állt.

Kezdetben semmiféle kapcsolata nem volt egyházával, azonban 1948-ban – amely évet a fordulat évének szokás nevezni, és amikor Mihályfi a köztársasági elnöki iroda vezetõje lett miniszteri rangban – megkezdte kétes értékû „egyházi szolgálatait”.

Szabó Józsefnek Balassagyarmaton 1948. március 18-án tartott püspöki beiktatása után Mihályfi Ernõ, mint a kormány képviselõje, megbeszélésre toborozta össze az ünnepi közösséget. Az itt történtekrõl Vladár Gábor volt igazságügy-miniszter, bányai egyházkerületi felügyelõ így emlékezett meg: „Minden bevezetés nélkül közölte az összegyûltekkel, hogy a lehetõ legsürgõsebben gyökeres változásra van szükség az egyház életében. Az egyház kormányzatának demokratizálódnia kell. Elsõsorban a vezetõ tisztségekbõl el kell távolítani a bárókat, a dupla nemeseket, a földbirtokosokat, a levitézlett közéleti személyeket, s helyüket a dolgozó társadalmi osztályokból kell betölteni. A továbbiakban igyekezett megértetni, hogy az egyház nem várhat anyagi támogatást az államtól, ha nem simul hozzá a kormány általános politikai rendszeréhez. A beszédet követõ nyomasztó csendben Ordass Lajos emelkedett szólásra. Figyelmeztette a kormány kiküldöttjét, hogy az egyházi alkotmányunk minden szolgálati tisztség betöltése szempontjából a legmesszebbmenõen demokratikus, minden hatalmat, tehát a legfelsõbb szolgálati tisztségek betöltését is az egyházközségekre ruházza, tehát végsõ sorban az egyházközség, vagyis a hívek szavazatának tartja fenn. Ami pedig az egyház és az állam viszonyát illeti, Ordass Lajos azt az álláspontját fejtette ki, hogy az egyház készségesen támogatja a kormányt minden olyan programjának a megvalósításában, amely az egyház tanaival, Krisztus tanításával megegyezik, de nem vállalhat kötelezettséget arra, hogy bármiféle politikai rendszer szolgálatába álljon. Ilyenféle elkötelezés nem volna összeegyeztethetõ az egyház hivatásával. Szavai nyomán némiképp enyhült a dermedtség, amit a kormány képviselõjének hadüzenetként ható beszéde keltett.”

Ordass Lajos visszaemlékezésében Mihályfi beszédébõl azt a tanácsot emelte ki, mely szerint az egyházi õrségváltás során semmi esetre sem lenne helyes egyházi tisztségekbe aktív politikusokat állítani. Hogy mennyire komolytalan volt Mihályfinak ez a kijelentése, azt az is bizonyítja, hogy alig négy év múlva állami nyomásra õ került az evangélikus egyház egyetemes felügyelõi tisztébe.

Mihályfi balassagyarmati beszéde valóban hadüzenet volt; ezt az utána bekövetkezõ események igazolták. Mihályfi ugyanis az egyház lelkészei közül négy érvényesülni akaró „bizalmi embert” választott ki egy megbeszélésen azzal az indoklással, hogy az államhatalom ezekkel kész a hivatalos érintkezést felvenni. Ezekbõl az emberekbõl kerültek ki késõbb az egyháznak azok a baloldali vezetõi, akiket a párt és a kormány támogatásával juttattak fontos pozíciókba.

Elsõsorban Ortutay kultuszminiszter és Mihályfi Ernõ hathatós közremûködésével folyt a kérlelhetetlen harc az egyházi iskolák államosítása érdekében. Az egyház vezetõi közül elsõsorban Ordass volt a célpont. Mihályfi Ernõ volt az egyházat szorongató államhatalom legkiemelkedõbb harcosa. Õ mindenáron ki akarta kapcsolni Ordasst az állam és az egyház közötti tárgyalásokból, és a püspököt Mindszentyt is túlszárnyaló reakciósnak titulálva, durva hangon több beszédében követelte, hogy a kormány felé hódoló nyilatkozatot tegyen. Közben anélkül, hogy bármiféle egyházi tisztsége lett volna, egyházi közgyûlést hívott össze, melyre a püspököt meg sem hívta, és távollétében is folyton õt gyalázta.

Annyit mindenképpen elért, hogy Mesterházy Ernõ dunántúli, Purgly Lajos dunáninneni, Vladár Gábor bányakerületi, Tomcsányi Vilmos Pál budapesti egyházmegyei felügyelõ, Rásó Lajos egyetemes fõügyész, Konkoly Elemér egyetemes világi fõjegyzõ, majd utóbb Kapi Béla dunántúli püspök is lemondott tisztségérõl. Az evangélikus egyház a kommunisták számára szabad prédává vált. Mindezt Ordass Lajos törvénysértõ elítéltetése tetõzte be az 1948. október 1-jén indult büntetõperben. 1952-ben az államhatalom Reök Iván egyetemes felügyelõt is lemondatta, ezzel megnyílt az út további kollaboráns személyek érvényesülése elõtt.

Az egyetemes felügyelõi tiszt csírái megjelentek már az 1758. szeptember 12-i egyetemes gyûlésen a „primus et principalis (vagy primarius) inspectori” funkció létrehozásával, majd az evangélikus egyházalkotmánynak az 1891–94. évi zsinaton történt megalkotásával teljesedett ki a tisztség. Eszerint: „Az egyházegyetem egyházi és iskolai felügyelõje kormányozza és képviseli az evangélikus egyházat; az egyik elnöke az egyetemes közgyûlésnek.”

A magyar evangélikus egyház unikumként – csak az elzász-lotaringiai egyház mutatott fel hasonló intézményt – állított az egyház élére országos felügyelõt, tehát egy világi személyt, aki egy személyben képviseli az egész evangélikus egyházat. Ennek a szervezeti módnak az elfogadása nemcsak a katolikus hierarchikus rendszertõl való elhatárolódás volt, hanem az egyház eredményesebb igazgatását is szolgálta.

Az egyetemes felügyelõi tisztségbe 1952-ben az államhatalom az ateista Mihályfi Ernõt ültette be „szerzett érdemei elismeréseképpen”. Ma már nehezen érthetõ, hogy miképpen „választhatták” meg az evangélikus egyház gyülekezetei Mihályfit „egyhangúlag” egyetemes felügyelõnek, tehát olyan tisztségre, amely beállítottságától teljesen távol állt. De talán könnyebb megérteni, ha meggondoljuk, hogy Rákosi Mátyás akkor volt hatalmának csúcsán, és az egyházüldözés olyan mértéket öltött, hogy nem akadt lelkész vagy presbitérium, amelyik szembe mert volna szállni a totális államhatalommal. Így lett Mihályfi húsz éven keresztül az evangélikus egyház sanyargatója, az Elnöki Tanácsban szerzett tagsága révén megerõsödve hatalmában.

Mihályfi álláspontja Ordass rehabilitációja után egyszerre módosult, az országos esperesi értekezleten már kijelentette, hogy az egyházi különbíróság jogosan szolgáltatott igazságot Ordassnak.

Az 1956. évi események hatására Mihályfi családjával együtt Ausztriába menekült. A nagy sietségben egyetemes felügyelõi tisztérõl szóban lemondott, ami hatályosnak volt tekinthetõ. A forradalom orosz leverése után hazatért, és azzal védekezett, hogy csak családját akarta menteni, ezért ment átmenetileg külföldre, de visszatérési szándékkal.

Hazatérte után másfél évig nem jelentkezett a felügyelõi tisztségre vonatkozó igényével, de továbbra is õ állt az államhatalom megszorító intézkedései mögött. Csak 1958 õszén vette át újra az egyetemes felügyelõ tisztét.

Az evangélikus egyházzal 1958 novemberében megszakadt állami tárgyalások után Mihályfi messze radikálisabb álláspontot képviselt, mint Horváth János, többek között azzal is meggyanúsítva Ordass püspököt, hogy két és fél órát tárgyalt Mindszentyvel, holott köztudomású volt, hogy a találkozás puszta üdvözlésre korlátozódott.

Mihályfi legutolsó dicstelen intézkedései közé tartozott az Ordass Lajos részére 1958. június 19-én kelt levél megírása. Ebben arról értesítette Ordasst, hogy az Elnöki Tanács nem járult hozzá Dezséry lemondásához, mivel „ez az ellenforradalmi események kényszere alatt történt”, és ezért õt a mûvelõdésügyi minisztérium a szükséges intézkedések megtételére utasította.

Mihályfi nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy Ordassra nem vonatkozott az 1957. évi 22. törvényerejû rendeletben elõírt állami jóváhagyási kötelezettség, mert az õ püspöki szolgálata a kettõs rehabilitáció következtében folyamatosnak volt tekinthetõ. Természetesen az az állítás sem felelt meg a valóságnak, hogy Dezséry kényszer hatására mondott le.

Ordass másodszori félreállításának igazi okaira az 1990. április 27-én kelt igazságügy-miniszteri leirat is utalt, amely megállapította, hogy „az Evangélikus Egyház illetékes testületének 1958- ban tett intézkedése, mely végsõ soron D. Ordass Lajosnak a püspöki székbõl történt elmozdítását eredményezte, az akkori kormányzati szervek politikai megfontoláson alapuló nyomására született, amelyhez felhasználták a hatályos jogszabályokat is”.

Mihályfi Ernõ a fentiek tudatában Ordass eltávolítása után közremûködött a Déli Egyházkerület törvénytelenül megürült püspöki tisztének a betöltésénél és Káldy püspök törvénytelen püspökké választásánál.

Mihályfi Ernõ temetésérõl az Evangélikus Élet tudósított; az írásból kitûnt, hogy egyházi temetési szertartás sem volt, tehát temetése „kommunista temetés volt”. Állítólag végrendeletében fejezte ki azt a kívánságát, hogy egyházi temetése ne legyen.

1972-ben bekövetkezett halálával véget ért az evangélikus egyháznak az az idõszaka, amikor „saját legfõbb vezetõjétõl” mérhetetlenül sokat kellett szenvednie. Ezen aligha lehet csodálkozni, hisz Mihályfit Kádár János is „párton kívüli bolseviknek” titulálta.

Dr. Boleratzky Lóránd

::Nyomtatható változat::