Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Író a 21. században Azt hiszem, ma sincs egyéb célja az írónak, mint hogy szembeszálljon a rontás erõivel, a szegények, az elesettek oldalára álljon. Még akkor is, ha ez a küzdelem ma teljesen hiábavalónak tûnik. Mindez a mûvében testesül meg, függetlenül a politikától. Feladata, hogy antennás emberként figyelje a mindennapokat, s tegye a dolgát, áldozatos életével jobbítsa a világot. Emellett másik fontos dolga a szépség teremtése a valóság egyre nehezebb terepén, amely soha nem mutatja valódi arcát, álságos és képmutató. Balzsamozza a legveszendõbbet a szeretet kegyelmébe, örökké lázadjon és törvénykezzen. Legtöbbször hiába küzd a rontás ellen. Ha minden ellene van, és ereje fogytán, a drámai pillanatban Isten segíti, hogy a legpontosabb szavakkal fogalmazza meg az igazságot.

Élethelyzet

Van valami fájó, nehezen elviselhetõ mai életünkben. Fáradtak vagyunk és nyúzottak. Csak az öregek emberi nemessége, aggodalma az, amely még elviselhetõvé teszi a mindennapokat. A fiatalok nem szeretik a bölcs idõseket, akiktõl tanulhatnának, akik útravalóval látnák el õket. És nem igaz, hogy lehetetlen az életünk, kihalt a tisztesség. Nem vagyunk gazdagok, és a szegények, akik becsületesek és nagylelkûek, egy jó szóért minden áldozatra képesek.

Madárember

Valami ünnep lehet, vagy halálának az évfordulója, mert többször is mutatták kalkuttai Teréz anya képét. Tudtam, de most újból belém villant, milyen öreg és apró emberke – mekkora lélekkel! Csontra fölvett kék szegélyes fehér tunikában mosolyog, siet a betegeihez. Az egész földteke rendjének az anyja, a szegények legszegényebbjeit eteti, gyógyítja az elhagyatottakat. Több ezren vannak, több száz házat tartanak fönn, de ez semmi ahhoz képest, hogy mennyi a rászoruló.

Nézem az arcát: száz ránctól barázdált, a keze: kõbütykös; faág ujjaival szüntelenül forgatja imamalmát. Ebbõl a nem szûnõ imádkozásból merítette erejét. Az isteni folytonosságból és végsõ reménybõl.

Az egyetlen út

Ha igazán keresztények vagyunk, akkor az Istenrõl és a hitrõl való beszédet bármikor elkezdhetjük, bármikor folytathatjuk. Mintha abba se hagytuk volna. Minthogy testvérek vagyunk a keresztben. Bánt, hogy errõl egyre kevesebb szó esik. És Jézusról. Hiszen a lényeg: csak Krisztusban lehetünk keresztények, de akkor tõle származónak kell látszanunk. Ám ez nem könnyû. Jézus közelében lenni és megfelelni nagyon nehéz. Krisztusi embernek lenni még nehezebb.

Olyan korban élünk, amelyet nem érdekel, milyenek vagyunk. Bizony bátorság kell a minket körülvevõ világnak való ellentmondáshoz. A hit keskeny ösvény maradt, éles kövekkel és tüskés kapaszkodókkal, meredek emelkedõkkel. Aki nem hátrál meg, és nem néz vissza, annak végül tiszta égbolt tárul a szeme elé, amelyen arany nap fényeskedik.

Június 19.

Éjjel (gondolatban) beléptem rég halott testvérem szobájába. Csak néhány percre, hogy valamit megnézzek, megkeressek a zsúfolt könyvespolcon. Negyven esztendeje halt meg; kissé rendetlen volt a szoba. Az íróasztalon az utolsó prédikáció vázlata és Ady verseskötete sok-sok megjelöléssel. Mély csönd mindenütt, mégis megtelt a szoba e fiatalon kilobbant és eltiport élet kisugárzásával.

Mindezt csak egy pillanatra láttam. Elképzeltem, hogyan nézne, ha felgyújtanám a villanyt, ha látná szomorúságomat.

Kinyitott Bibliája mellett ott a töltõtolla. Nem lepne meg, ha néha írna még valamit: „Jó volt evangélikus lelkésznek lenni! Hinni Istent, beszélni Jézusról fáradt arcoknak vasárnap délelõtt.”

Éji ablak

A tekintet, mikor késõ este, sokszor távoli városból hazaérkeztem, és a toronyházhoz közeledve fölnéztem az erkélyre… Egy fáradt nõi arcot, egy integetõ kezet kerestem: anyám virrasztó mosolyát a függöny mögött. A szobájában lámpa égett, s odabenn egyszerre élni kezdett minden, amíg fölértem a negyedik emeletre; igazított megvetett ágyamon, forró vizet engedett a kádba, kedves vacsorámat megmelegítette. Egy törékeny nõi kéz kizárta a gyûlölködõ világot. Valami bensõséges kezdõdött benn, valami szeretetteljes és titokzatos.

Hajnali rigók

Szabó Lõrinc írta gyönyörû versében: „Hajnali négykor bekiabáltak…” Így igaz, órámat szinte hozzájuk lehetett igazítani. Elõbb egy rigó énekelt, halkan, próbálva füttyös hangját. Mikor a dalát befejezte, a pillanat varázsütésére a sötétkék ég is megvilágosodott. Mintha valahol, nagyon messze föld alatti nap gyulladt volna ki. A madár megzengette utolsó hangját, és erre a többi is elkezdett énekelni. Zúgott a kórus. És a fák is egyszerre megteltek élettel. Kutyák ébredtek, gépkocsi indult a városba, a nõk feltették szalagos szalmakalapjukat, a férfiak napszemüvegüket. A hatalmas táj tündökölt a vakító júniusi fényben.

Emberi sóhaj

Lehet, hogy nem volt teljesen kész a teremtés. Csak Isten elfáradt, és abbahagyta a hetedik napon. Lehet. De azért ennyi millió év után végre javíthatna és igazíthatna az egészen.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::